3...2...1...

Mikor év közben hazautaztam, vagy amikor Patrik jött meglátogatni, az utolsó pár napban úgy éreztem, hogy sosem fog eljönni "A várva várt nagy nap". Várom, várom, aztán mikor reggel felébredek, valaki közli, hogy csak vicc volt, nem is jön Patrik. Annyira irreálisnak tűnt mindig az utazás napja, valahogy sosem gondoltam igazán komolyan, hogy be is fog teljesülni.

A múlthéten Strasbourgban sem filozofáltam túlságosan a hazatérésemen, mert vagy épp elvakított az édességboltok kirakata, vagy pedig teológiai előadásokon próbáltam felfogni, hogy miről is van szó. Bennem volt, hogy ha visszajövök Erlangenbe, akkor épp csak levegőt veszek és már otthon is vagyok, de úgy éreztem, hogy ez a pillanat sosem fog eljönni, ott maradok az Európa Parlament előtt csokoládéba fulladva.

Most pedig mégis itt ülök a szobámban és nem merek elkezdeni pakolni. Ma délben csak ültem és ültem, vártam, hátha helyettem valaki elintéz mindent, mert én magam nem tudtam - és még most sem tudok - hozzákezdeni. Félek, hogy ha bepakolok, akkor kiderül, hogy véget ért az ösztöndíjam. (Vagy ami még rosszabb: hogy nem férek be a bőröndjeimbe...) Állandóan azzal jönnek nekem, hogy élvezzem ki az utolsó napokat, meg írjam le, hogy mi volt jó és mi volt rossz, de egyszerűen n.e.m.t.u.d.o.m!! Nem tudom! Annyira izgatott és összezavarodott vagyok, hogy még a bőröndbe sem tudok bepakolni, nemhogy még összegezzek!

Mindenki megállít a folyosón, meg e-maileket írnak, hogy örülnek, hogy megismertek, hiányozni fogok, én meg nem értem, hogy miről beszélnek, mikor a vasárnap úgysem jön el soha! Csak viccelnek, ugye?

Miközben semmire sem vágyom jobban, minthogy végre otthon legyek, de nem tudok elbúcsúzni. Érti ezt valaki? 3 nap. Ennyi maradt. Nem lehetne valahogy ezt a részt kihagyni?

Kis visszatekintésnek, hogy hogy éltem meg a "három nap" lélektanát tíz hónapja: így.

Lélektakarítás

"Megvan az ideje a megkeresésnek,
és megvan az ideje az elvesztésnek.
Megvan az ideje a megőrzésnek,
és megvan az ideje az eldobásnak." /Préd 3,6/

Mennyire közhely, hogy mindennek megvan a maga ideje, és mégis mennyire nem tudjuk figyelembe venni!

Elveszíteni és eldobni egyáltalán nem könnyű, nagyon ritkán sikerül a megfelelő dologtól a megfelelő időben megválni. A szerelmünket, akiről egyik napról a másikra kiderül, hogy rossz tulajdonságai is vannak, kihajítjuk, se puszi, se pá. Otthon a gardróbban viszont az égig tornyosulnak a régi ruhák, a világért sem válnánk meg tőlük, mert "ki tudja, jó lesz még valamikor, majd a gyerekeidnek..." Hát persze, mert én is olyan gyakran hordom a nagymamám ruháit...

Testvérek annyira összevesznek pénzen, családi félreértéseken, hogy évtizedekig nem beszélnek egymással, túl büszkék ahhoz, hogy megkeressék egymást, de azért a kis porcelánkutyusokat meg a mátraházai emlékérmét őrizgetik a sublóton.

Idős emberek úgy távoznak el ebből a világból, hogy életük utolsó percéig kuporgatnak, mert valahol remélik, ha a földi tárgyaikat megőrzik és még jobban vigyáznak rá, talán az ő életük is megőrizhető lesz. Pedig pont ez lenne az idő, mikor a szétosztás a lelküket is megkönnyítené.

Az elveszítés művészetét tanítani kellene, hogy merjünk eldobni kacatokat, de az igazi értékeinkre vigyázzunk.

Másfél hét múlva hazamegyek. Sosem gondoltam, hogy egy év alatt ennyi mindent össze tudok gyűjteni. Tárgyak, amelyeknek nagyon örültem, mikor megvettem, de sokkal jobban örülök nekik most, mikor szétosztom őket. Annyira megkönnyebbültem ma, ahogy lehúztam a rózsaszín virágos ágyneműmet és felhúztam helyette a fehér kórházit. Mert most, hogy egy kosárban várakoznak az elveszítésre váró tollasütők, ruhák, takaró, köntös, most láttam csak be igazán, hogy tényleg egy fogadóban élünk, ahonnan bármelyik percben továbbállhatunk. A szobám kezd visszakeményedni az érkezésem előtti átlag koliszobára és én ennek úgy örülök! Meg vagyok könnyebbülve, mintha minden egyes kiszortírozott tárgy egy súlyt venne le a lelkemről. Tiszta és könnyű lesz, mire hazaérek. 

Megvan az ideje a megőrzésnek. De nem ma. 

Predigt Slam

Mostanában a templomba jártam felhúzni magam. Nem egy gyülekezetbe járok, hanem mindig máshova, de egy hónapja minden vasárnap úgy léptem ki a nagy faajtón, hogy ideges és frusztrált voltam. Csalódás csalódás hátán. Az egyik istentisztelet kétórás volt, azt hittem belehalok az unalomba, a másikon a lelkész úgy beszélt, mintha a telefonkönyvből olvasná fel a neveket ábécé sorrendben. A harmadik szintén kétórás volt, de ott egy órát csak a hirdetések tettek ki, a gyülekezet minden kiskutyája-kiscicája egyenként számolt be a konfirmációs motivációjáról. Őszintén szólva én nem mertem a lelkészeket, vagy a gyülekezeteket hibáztatni, de sejtettem, hogy valami nincs rendjén. Azt gondoltam, hogy bennem van a hiba, mert elvakított a felgyorsult huszonegyedik század és irreverzibilis szekularizációt szenvedtem, többé most már sosem tudom felvenni az istentiszteletek fonalát. Ki tudja... Négy-öt ilyen alkalom után odáig fajult a dolog, hogy végső felindulásomban arra gondoltam, az az egy szerencséje van az egyháznak, hogy lelkész akarok lenni, mert különben végleg elbúcsúznánk egymástól. 

Csak nem hagyott nyugodni a dolog, hogy hogyan lehet az, hogy semelyik istentiszteleten nem érzem azt, hogy a Léleknek csak egy apró fuvallatocskája is ott lenne a templomban... 

(Kivételt képez Martin Nicol pünkösdi prédikációja. Az egy igazi orkánt szabadított ránk.) 

Nem érzem otthon magam, nem gazdagodom általa. Nem mintha én egy nagy retorikai "halljakend" lennék, de némelyik lelkészen úgy szeretném látni, hogy őt is érdekli, amit mond! És hogy tényleg választ akar adni a kérdéseinkre, nem csak elvégzi a kötelességét. 

Lényeg a lényeg: el voltam keseredve nagyon, mert mindkét opció rossznak tűnt: vagy én vagyok alkalmatlan a templomba járásra, vagy az istentiszteletek nagy többsége alkalmatlan a mai emberek számára.

(Persze ez némileg így sarkos.) 

Tegnap este azonban a teológusok Predigt Slam-et szerveztek az udvaron. Tudod mi az a Poetry Slam? Na, ez ugyanaz, csak prédikációban. Négy teológus srác állt ki egy mikrofonnal a kezében, és az általuk választott igékről, illetve témákról egy spontán prédikációt toltak. Volt egy kis vázlatuk, de teljesen szabadon beszéltek. Komolyan mondom, hogy ennyire megérintő és ilyen mély gondolatokat még sosem hallottam ilyen egyszerű szavakkal elmondva. Megértettem, nem kalandozott el a figyelmem, fellelkesített. Nem ez lenne a cél? Hogy Isten igéje el is jusson a hallgatókhoz, ne csak lenyomjunk valamit a torkukon, ami nem is érdekli őket? 

A két legjobbnak értékelt versenyző a végén úgy mérkőzött meg egymással, hogy a közönség jelölt ki nekik egy témát, amiről minimális felkészülési idő után, teljesen spontán kellett prédikálniuk. Bekiabáltak mindenféle jó kis szaftos egyházi közhelyet, míg végül a "szakáll", mint téma nyert. Komolyan mondom, zseniális volt. Az egyikőjük úgy ragadta meg, hogy a szakáll régen az időjárás ellen nyújtott védelmet, de ahhoz, hogy betölthesse védőfunkcióját hosszasan növeszteni, ápolni kell. Nem olyan, mint egy mentőmellény, hogy veszély esetén csak fölkapod 'oszt kész. Akárcsak a hit. Mert sokan mondják, hogy "ó, majd ha idős leszek, hinni fogok, majd a halálom előtt megbánom a  bűneimet, de most még party az élet", de a hitet gyakorolni is kell, nem lehet csak úgy felkapni, mikor épp süllyed a hajónk. 

A másik srác pedig arról beszélt, hogy a szakállat hiába vágod le, mindig újból visszanő. Akárcsak a Jézussal való kapcsolat. Sok szemétséget elkövetünk, amivel megnyirbáljuk ezt a köteléket, de Jézus mindig visszafogad bennünket és újrakezdhetjük. Felhozott példákat a Bibliából és itt jött a legnagyobb aranyköpés: "Amikor Júdás odament Jézushoz, hogy elárulja, akkor Jézus első szava az volt hozzá, hogy barátom. Jézus Júdást is visszafogadta, pedig ő aztán a seggfej-gálán tényleg az első sorban ült!"

Nyilván ez nem szószékre alkalmas prédikáció fajta, hanem fiataloknak az udvarra. De attól még van legitimitása. Mert arról szól, hogy valaki tud-e úgy beszélni a Istenről, Jézusról, a hitéről, hogy abból valami át is menjen a célközönségnek, hogy ők is kapjanak belőle valamit és végre úgy távozzanak, hogy megerősödtek, nem pedig úgy, hogy a falra másznak. 

Ezekből a srácokból szuper missziós lelkész lesz. Belőlem meg nem tudom mi lesz, én csak egy olyan gyülekezetet szeretnék, ahol az emberek úgy érzik magukat, mint én tegnap este. 

Vihar előtti csend

Patrik egyszer azt mondta, hogy a csend is nagyon fontos eleme egy zenei darabnak. Az én életem jelenleg Richard Strauss Alpesi szimfóniájára hasonlít, (úúú, apám, ne mondj semmit, tudom, nagyon megalázó lehet ez most neked...) amiben még ilyen acél lemezzel a mennydörgést is imitálják. Az elmúlt két hónapban állandóan jöttem-mentem, Prágában feküdtem le és Berlinben ébredtem fel, alig töltöttem itthon hétvégét, vagy ha mégis, akkor jöttek látogatók... Nagybőgőtől kezdve a dobig minden hangszert megszólaltattam az én "kora nyári szimfóniámban". De ahhoz, hogy szépen szóljon, kell bele még egy csipetnyi csend. 

Isten mindent eltervezett hozzá, hogy ne nagyon tudjak sajtkukackodni. Hideg lett, rossz idő, megbetegedtem, leadtam a dolgozatomat és az óráim felének is vége már. Semmi más dolgom nincs, mint szépen kiértékelni magamban az itt töltött egy évet, olvasgatni és mindentől szépen elbúcsúzni. Meg mondjuk még hatszáz könyvet beszkennelni.

Gimnazista koromban a nyárelőkön mindig elterveztem, hogy a vakáción egy-egy napon semmi mást nem fogok csinálni, csak egész nap olvasni... Harry Potter, milyen jó lesz, fú! Délelőtt kiültem a kertbe, kezemben a könyvvel... és délben már annyira untam, alig vártam, hogy mehessek valami táborba, vagy legalább a boltba kenyérért. 

Na, hát most is így van. Igazi ál-introvertált vagyok. Mint a fűnyírónk, amit csak bekapcsolni lehet, kikapcsolni nem. A rengeteg utazás és élmény lendülete még nagyban bennem van, hogy kezdjek el most csak úgy simán filmet nézni?!

Úgy szeretnék nyugodtan reflektálni, összeszedni a gondolataimat és méltató körmondatokat megfogalmazni az ittlétemről. De lehet, hogy nem fog sikerülni, mert én olyan lány vagyok, aki alatt "felgyullad a gyöp". (És aki most azt gondolja, hogy nem lehet "de"-vel mondatot kezdeni, téved, ez egy nyelvi babona.) 

Alkalmi kapcsolatok

Mennyire rárakódott erre a kifejezésre az "egyéjszakás kalanddal" való azonosítás! Pedig valójában egy ösztöndíjas év 99%-ban alkalmi kapcsolatokból áll, de nem a huncut értelemben. Ez alatt azt értem, hogy az itt kötött barátságok nagy része az átmenetiség romantikájával van átitatva. Érezzük, hogy hazamegyünk, aztán majd legfeljebb facebookon értesülünk róla, hogy a másik megházasodott, ha addig le nem töröljük egymást. Ezek az alkalmi kapcsolatok 10 hónapig tartanak, ami legalább elég idő arra, hogy megismerjük a másikat és minőségi időt töltsünk együtt. De mi van azzal az igazságtalan dögséggel, hogy némelyekből egy-két szemináriumnyi idő jut nekünk? 

Berlinben töltöttem négy napot a többi ösztöndíjassal. A harmadik napra észrevettük, milyen szuper emberekkel vagyunk körülvéve, majd másnap hazautaztunk. Az egyik magyar barátnőmmel a kezdő szemináriumon, Wittenbergben találkoztunk utoljára, kilenc hónappal ezelőtt! Kilenc! Az alatt már gyerekünk is születhetett volna! A szerencsésekkel legalább még egy hetet együtt töltöttünk Genfben, de valljuk be, hogy még ez a két alkalom sem halad meg összesen másfél hétnél többet. Van, akivel most találkoztam először, majd a búcsúzásnál azon siránkoztunk, hogy mennyire igazságtalan, hogy négy nap volt minden kapcsolat közöttünk. 

Az egy év alatt x+1-szer elképzeltem, milyen fantasztikus lesz majd újra hazatérni. De most, hogy a végidőket élem itt, kezdek tőle nagyon félni. Félek, hogy ha hazamegyek, nem fogom elhinni, hogy itt éltem. Olyan lesz majd visszatekintve, mint egy álom, és a benne szereplő emberek szépen elhalványulnak...

Freunde

A hosszú hétvégén két napot Prágában töltöttünk húsz nemzetközi diákkal. Fél órával az indulás előtt kiderült, hogy rossz állomáson várakozunk és át kell metróznunk a főpályaudvarra. Kicsit aggódtunk, mert a metrójegyünk már lejárt addigra, de reménykedtünk, hogy az egy megállónyi úton nem fognak minket ellenőrizni. Így is történt, végre megtaláltuk a buszt, még negyed óránk volt, kényelmesen pakolgattunk. 

És akkor észrevettem. 

Te jó ég, hol van Wengel, a barátnőm? Mert ott, a csoportban nem volt. Az ember azt gondolná, hogy ha megússza az általános iskolás osztálykirándulásokat, akkor soha többé nem fog elveszni. Valójában utána jönnek csak az igazi veszélyek, mikor a tanítónéni már nem olvas névsort. Gyorsan a főszervező sráccal felhívtuk őt és kiderült, hogy az első állomáson hagytuk el, mert elment kaját venni, de mire visszajött, mi már sehol sem voltunk. (Na, én nekem itt lett volna vége a történetnek, ájultan estem volna össze a pályaudvar márványpadlóján.)

Ő viszont nem esett kétségbe, megkérdezte, honnan indul a busz és elindult, hogy átmetrózzon a főpályaudvarra. Ám az a lejárt jegy bár 22 embert lehet, hogy nem sodort bajba, de Murphy törvényei szerint szegény, elveszett árvát igen: elkapta az ellenőr, még mielőtt felszállt volna. Semmiféle sírósra görbülő száj nem hatotta meg, és addig nem nyugodott, míg ki nem csikart Wengelből 30 eurót. (Ami nem volt rövid idő, mert nem volt nála annyi pénz, és az ellenőr elkísérte őt az ATM-hez, hogy felvegyen  pénzt. Az ellenőrök tényleg mindre képesek! Mindezt 10 perccel a busz indulása előtt.) Mi mindeközben már egymás körmét rágtuk, annyira izgultunk és tüntetőleg nem voltunk hajlandóak felszállni a buszra, ha elveszünk, vesszünk el mind!

Wengel nagy nehezen a harminc eurós jegyével felszállt a metróra, a srácaink elmentek elé, felszedték és... rohantak. Egy perc volt az indulásig. Milyen szerencse, hogy az etiópok a világ leggyorsabb futói! Fél perccel az indulás előtt végre befutottak, mindnyájan tapsoltunk, sikítottunk, Wengel nyakába ugrottunk, a buszvezető meg csak annyit mondott mosolyogva: "Freunde...." 

Freunde. Barátok. Ekkor jöttem rá. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sok időbe telik, míg az ember barátságokat köt. 8 hónapig stresszeltem, hogy egyedül érzem magam és észre sem vettem, hogy szépen lassan csupa olyan ember vesz körül, akiket nagyon szeretek... Barátaim a világ minden tájáról. Tanítottak nekem kameruni tapsolós gyerekjátékot, brazil gesztikulációt, német közmondásokat, kínai számolást, szlovák éneket. És legfőképp azt, hogy az ember az otthonától távol sincs egyedül és hogy segíteni kell a külföldieknek beilleszkedni. Most először vagyok őszintén szomorú, amiért itt kell őket hagynom és hogy nem fogok már csütörtök esténként az IST-be járni. Igazi barátok lettünk, olyanok, akik az egy elveszettet is megkeresik. Ki tudja, jövő tavasszal talán Budapest lesz az úti céljuk? 

Tölgyfa és ciprus

"Együtt születettek és együtt is maradtok mindörökre.
Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják napjaitokat.
Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.
De együttlétetekben legyenek távolságok.
És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.
Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék.
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
Daloljatok, táncoljatok együtt, és vígadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
Adjátok át a szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel.
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól.
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik."

/Khalil Gibran: A Próféta, Édesvíz Kiadó, 1996, 24-27 o./

Mély filozófia

Egy teljesen átlagos vasárnap reggeli csevely nálunk:

HSzP: "Ha ne adj Isten, mégis úgy adódik, hogy van reinkarnáció, és te egy gyönyörű nőstényoroszlánként születsz újjá, én pedig piócaként, akkor találjunk ki valami egyezményes jelet, amiről majd tudni fogod, hogy az a pióca én vagyok és ne egyél meg. Csak az a jel ne integetés legyen, mert piócaként nem lesz kezem. Mondjuk agyam sem."

KBL: "Még jó, hogy nincs is reinkarnáció"

Amit szeretnél, hogy veled tegyenek...

Vajon mit jelent a kegyelem köznapi értelemben? Mármint teológiailag elég sok jelentésárnyalata van, legtöbbet meg sem tudjuk fogalmazni, mégis nyúlósra rágtuk az összes prédikációban, hogy az emberek már fel sem figyelnek rá, úgy siklik át a fülükön, mint az aznapi bevásárlólista. Szeretném, ha a kegyelem szó tapasztalattá válna. Nekem ma azzá vált. Egy muffinban. 

A kegyelem ma számomra az aranyszabály meg nem valósulása ellenére is létrejövő kedvességet jelentette. Hú, ez bonyolult. Szóval az aranyszabály így szól: 

"Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták." /Mt 7,12/ 

De mi történik akkor, ha szerencsétlen nyomorult mivoltodból kifolyólag nem viselkedsz úgy másokkal, ahogyan szeretnéd, hogy veled viselkedjenek? Hát persze, hogy őket kezded el hibáztatni! Velem senki nem kedves, engem mindenki csak kihasznál, irántam senki nem érdeklődik, ő egy hülye, vele nem beszélek, őt szeretem, de azért annyira nem, hogy meghallgassam a végeláthatatlan mondandóját. 

Elvárod, hogy veled mindenki kedves legyen, de az, hogy te tartózkodó, előítéletes és pletykás vagy velük szemben, már csak az apró betűs részben szerepel, azt meg ugye senki nem olvassa el.

Van egy lány a koleszban, akitől a víz kivert. Most nehezen tudok róla negatívan megnyilatkozni, de elmondom hogyan láttam máig: egy tank és egy boszorkány keverékének. (Hmm, ezt most elképzeltem.) Csapkod, a folyosó egyik végéből ordít a másik végébe, idegesítően affektál és úgy éreztem, hogy elektromos kisülések vannak köztünk az unszimpátiától. A jelenlétében megszólalni sem mertem. (Jaj, már én unom ezt az állandó sémát. Ennyit a változatos, kreatív írásról!)  Mindenesetre tegnap a konyhában muffint sütött, engem pedig lenyűgözött a sok rózsaszín cupcake-könyv, ami az asztalon hevert. Ettől elfelejtettem, hogy bátortalan vagyok és szóba elegyedtem vele a sütés rejtelmeiről. Abszolút jolly joker téma. De miután a csevegés kifulladt, leléptem, ma új nap kelt fel és a Föld még mindig forog. Este kopogó szemmel nyitom ki a hűtőt, és akkor ott volt ő, a hűtőfakkomban. Egy tökéletes, Hello Kitty-s kapszliban díszelgő, rózsaszín gyöngyökkel megszórt cupcake. Ott várt. Ő, a testet öltött kegyelem. Mert míg én ellenséges voltam, ez a lány kedvelt, míg én nem adtam neki abból, amire magam is vágynék, ő megtette helyettem is. Életemben ilyen finom sütit nem ettem. Meghatódottság és szégyen íze volt. 

Előhúsvéti örömök

Tegnap annyit sírtam, hogy az arcom teljesen kiszáradt, óránként kell krémezni. Ma viszont erre a tavaly májusi üzenetre bukkantam:

"Drága Barbi! Hiszek Istenben, örök életem van, lelkésznek készülök és van egy fantasztikus barátnőm! Mi kell ennél több??!!"

Hát én is hiszek Istenben, örök életem van, lelkésznek készülök és van egy fantasztikus barátom. Nem is kell nekem ennél több!

Alternatív böjt

Egy év külföldön, távol a jól bevált védőpajzsaidtól rávilágít az eddig nem ismert oldalaidra. Olyan önismeret, amely kipárnázott kis világodban, megszokott körülmények között nem alakul ki. Most biztos azt gondoljátok, hogy el vagyok ájulva a kitartásomtól, meg hogy a jég hátán is megélek... Nem, mert ez nem újdonság. (hahh...) Valóban sok, eddig fel nem fedezett tulajdonságommal szembesültem... de nem mindnek örülök.

Régebben, míg otthon voltam, tudatosan vagy tudat alatt, ki tudja, mindig lenéztem az alamuszi embereket. (Gyertek, kövezzetek!) Nem értettem, hogy mit kell szégyenlősködni, meg halkan beszélni, mitől félnek, a farkastól? Órán azon kellett igyekeznem, hogy visszafogjam magam és ne adjak folyton folyvást hangot a véleményemnek. 

Most meg?! Magamra sem ismerek. PR órán hiába tudtam minden kérdésre a választ, (naná, hát ezzel foglalkozom most...) mégsem mertem megszólalni, mert a tanár egy szivárványszínű ingben pompázó agresszor, aki ha rád néz, beléd fagy a... levegő. A bemutatkozásnál legalább háromszor csuklott el a hangom és mikor a végén a remegő lábaim mégis odavonszoltak hozzá, akkor a nyelvem kétrét vált és totál összegabalyodott. A manusz olyan szemekkel nézett rám, mintha épp fejtegetné, vajon a kisegítő osztályból küldtek-e hospitálni. (Pedig milyen nagy reményeim voltak, hogy majd segít a diplomamunkában...)

És ez nem csak szigorú tekintetű szóvivő-tanárok esetében fordul elő. A koleszban, ha egyik-másik némettel hoz össze a sors, úgy elpirulok, mint egy iskoláslány. Na nem a szerelemtől, azt gondolhatjátok. Bestresszelek tőlük. Háh, ezt még leírni is elképesztő. Én. Félek. Másoktól. Szégyenlős vagyok, visszahúzódó és néha simán úgy végig tudok ülni egy beszélgetést, hogy egy szót is szólnék. Mondjuk senki nem is szokta hiányolni. De épp ez az. Sosem fogják megtudni, hogy milyen vagyok igazán, nem rendkívüli körülmények között. És annak idején én is lemondtam sok ember megismeréséről, csak mert introvertáltak voltak. Pedig ki tudja, lehet, hogy jófejek, csak nem derül ki róluk... 

Minden tiszteletem a tiétek, kedves visszahúzódó embertársaim! 

Azon gondolkodtam, hogy böjtben mért olyan jelentéktelen dolgokról mondunk le, mint a cukor meg a hús. Persze, nagyon egészséges, de mennyiben viszi előre a lelki fejlődésünket? Én is böjtöltem cukorral, de maximum karcsúbb lettem, nem érettebb. Mi lenne, ha egyszer úgy böjtölnénk, hogy tényleg arról mondanánk le, ami elválaszt Krisztustól? Például a félelmeinkről. 6 hétig mindent gondolkodás és hezitálás nélkül megtenni, amitől félünk. Nem gyártani rémtörténeteket előre. Nem félni, hogy mások mit gondolnak rólunk. Elfelejteni azt a baromságot, hogy nem vagyunk olyan szuper emberek, mint a többiek. 

Számomra ez lenne az igazi böjt. A parát hagyni ott, nem a főtt sonkát. 

Véghajrá

Reggel épp a vonatra várakoztunk a szüleimmel, és én - ezen a járaton már tapasztalt utazóként - rezignáltan vártam a végrehajtást. A peronon egy korombeli fiú és lány csókolóztak, ebben egészen addig semmi látványosság nincs, míg fel nem tűnnek a nyelvek is, de én tudtam, hogy ez a szerelmeskedés nem csak afféle reggeli rutin: itt valakinek menni kell. A vonat elindult, bármiféle meghatódottság nélkül hagytam hátra ismét mindent, amikor is figyelmes lettem a srégen velem szemben ülő lányra. Most több látszott belőle, mint előbb, amikor még bele volt szédülve a fiújába: konkrétan zokogott. Annyira kétségbeesettnek tűnt, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, hogy odamegyek és megvigasztalom, de leültek hozzá és kiderült, hogy nem is magyar. (Ettől persze még sírhat.) Majd a szipogásán szánakozva azon gondolkodtam: MIÉRT választjuk oly sokan az önkínzás leghatékonyabb módját, a távkapcsolatot? És ha nem is választjuk, csak így hozza a sors, miért nem teszünk valamit ellene, bontjuk föl a szerződést, ösztöndíjat, költözünk el, bármit, csak ne ezt??!!

Alapból hülye kérdések, tudom, meg sem lehet általánosságban válaszolni. Ki tudja, hogy a masszívan bömbölő lány a vonaton miért és kire vár? Akkor hagyjuk is szegényt, van elég baja, megpróbálom szubjektívan megközelíteni. 12 hónap. Ennyit töltöttem szkájpolással, folyamatos várakozással, 7 "utolsó nappal" és búcsúzással, állandó hiányérzettel és olyan űrrel, amit semmilyen (!) élmény nem töltött be. Ennyi idő alatt mindezt megszoktam, és természetes lett, hogy bármit csinálok, közben mindig permanensen várok. (Vajon mit fogok várni, ha végre hazamegyek? A karácsonyt?) Persze sírdogáltam sokszor, kezdetben agresszívabban, aztán egyre beletörődőbben... De soha nem borultam ki úgy igazán, egyrészt, mert azt sem tudtam, hogy kell, másrészt, mert mindig éreztem, hogy ez valami sorszerű dolog, nem én akartam így, hanem ennek most már így kell lennie. Vártam szorgosan, nem kérdeztem, hanem tudtam, hogy ki kell bírni és kész.

De szombat este fáradtan és betegen végre kitört belőlem 12 hónapnyi elfojtott szomorúság, bőgtem, mint a szopós bárány és feltettem végre a kérdést: MIÉRT kell állandóan búcsúzkodni és várakozni? Miért nem lehetünk végre együtt? A szája fölötti anyajegyét jobban szeretem a világ összes városánál, utazhatnék a világ végére, akkor sem lenne jobb. 

Gyűlöltem az egész vonatutat és az előttem álló hónapokat, hogy meghosszabbítják az amúgy is soha véget nem érőnek tűnő időszakot. De megérkeztem, itt is vártak rám és a szobámba lépve otthonos illat csapott meg. Magamat is megleptem, mert tulajdonképpen mégis boldog voltam, hogy újra Erlangenben lehetek.

Talán eljön az idő, amikor jó szívvel tudom belátni a külön töltött időszak hasznát. Most még erre is csak várok...

Úttalan utakon...

Az utóbbi hétvégéken mást sem csináltam, mint utaztam... Berlin, Heidelberg, Budapest. Hét naponta 9-10 óra a vonaton. Az ICE-k legapróbb fogantyúját is csukott szemmel megismerem, de most, hogy itthon vagyok, rájöttem, hogy a legnagyobb utazást nem is most, hanem az elmúlt félév alatt tettem meg.

Mikor szeptemberben a püspök útra bocsájtott minket, ezzel az igével kezdte a mondandóját:

"Más úton tértek vissza hazájukba" /Mt 1,12b/

Ez a kis nyúlfarknyi vers a három királyokra vonatkozik, akik miután meglátogatták Jézust, álomban kaptak kijelentést, hogy kerüljék el Heródest és más úton térjenek haza. 

Tulajdonképp ez még csak egy versnek is a töredéke, és bármilyen utazásra illene, miért veszem én ezt ennyire magamra? Ősszel még csak sejtettem, - ha épp volt kedvem sejtegetni a nagy parázás közepette - hogy megváltozom majd, mire visszajövök, ma azonban rájöttem, hogy a három királyok tudtak valamit. Mert nem csak az utazó tér haza más úton, hanem közben a "haza" is más lesz. Miközben én messze aktívan változom, addig az itthoniak sem alszanak százéves álmot, mint Csipkerózsika, hogy mire hazaérek, onnan folytassuk, ahol abbahagytuk. 

Ma fél év után először bementem a teológiára és noha mindenkivel nagyon örvendeztünk egymásnak, az elején eléggé "zavarba gyüttem". Mert hirtelen megértettem a szeptemberi igém értelmét és tényleg más úton jöttem haza. Ezek az emberek, már nem azok, akiket itt hagytam. Házasodnak, babáznak, végeznek, újak jönnek, aki a barátom volt, már nem az, aki sosem volt a barátom, most az lett. Nem tudtam felvenni a fonalat ott, ahol letettem. Mert az a fonal már nincs meg. 

Ősszel azt gondoltam, hogy ha még egy vizsgára fel kell készülnöm, kényszerzubbonyban fognak elszállítani. Most pedig, hogy kint gyakorlati teológiának álcázott kommunikációtudomány folyik még az ereimben is, megjött az étvágyam egy kis Teológiára, nagy T-vel. Kacsingatnak rám a polcról a jó kis vaskos Pannenberg Rendszeres teológia kötetek. 

Majd egyszer összegyűjtöm, hogy mit tanultam odakint. De nem ma. Egyelőre a tanulság, hogy bármennyire is az tűnik kényelmesnek és biztonságosnak, le kell mondani az állandóság iránti igényünkről, mert semmi sem frissít és motivál annyira, mint a változás és a változatosság.

Nekem bejönnek az új, hazafelé vezető utak. 

Heidelberg

Nem bánok semmit az életben, de azt talán igen, hogy nem hagytam magam rábeszélni a heidelbergi ösztöndíjra. Pedig azt mondták: "Magának való, mert olyan romantikus!" És valóban. Erlangen nem kifejezetten romantikus, igazából jellemezni sem nagyon tudnám, hiszen minden nap látom. Valahogy úgy van ez, hogy vannak a bombanők meg vannak a feleségnek valók. (Na, ezt biztos egy filmben hallottam.) Erlangen a megbízható feleség, itt legalább azt tanulhatom, amit mindig is szerettem volna, ez kárpótol a Neckarért cserébe. Vagy ezzel csak nyugtatom magam.

Mindenesetre a kirándulásom Heidelbergben fantasztikusan sikerült. Egy nagyon jó barátnőm látott vendégül, és a kollégiumban egy fél nap alatt sikerült olyan otthonosan éreznem magam, mintha mindig is ott laktam volna. A várra néző teraszon reggeliztünk gyönyörű napsütésben, sétáltunk a várban, a Neckar partján fagyiztunk és talán csak az átmenetiség miatt, de éreztem, hogy ezt meg tudnám szokni.

Mindkét este Saint Patrick's Day buli volt az egyik ír pubban, (nálam minden nap az, úgyhogy ebben semmi különös nincs) ezért többször is jól leégettük magunkat a karaoke-n. Mindenre vevő vagyok az éneklésen kívül, most mégis simán kiálltam 100 ember elé olyan dallal, aminek csak a refrénjét tudtuk. (Segítek: How do you do? Tudta valaki, hogy ebben rappelnek is?!)  Nagy motiváció volt az előttünk éneklő David Hasselhoff utánzat, aki a kezével gesztikulált az érzelmesebb részeknél. Megnyugtatott, hogy ennél rosszabbak mi sem lehetünk, pedig őszintén borzalmasak voltunk. 

Az eddigi ittlétem egyik legfantasztikusabb kirándulása volt, és noha sok külföldivel megismerkedtem, feltűnt, hogy az eddigi ösztöndíjam során a legtöbb barátom magyar. (Úgy, hogy Erlangenben csak egy volt, ő is elment.) Teljesen véletlenül, nem törekedtem rá, hogy magyar barátságokat kössek. Egész egyszerűen így alakult. De most már örülök, mert őket haza lehet vinni szuvenírként! :)

Csend

Erlangenben olyan csend van, hogy beszakítja a dobhártyámat. Eddig se hepajkodtak nagyon a lakosok, de manapság, - főleg hétvégente - köhögni sem merek az utcán, mert félek, hogy feljelentenek csendháborításért. Este, ha lefekszem, a csendtől nem tudok aludni. Otthon legalább a lift szokott egy jóízűt böffenteni mentében, vagy hallom, ahogyan a felső szomszéd belecsobban a fürdőkádba.

Nem élvezem, mert ez itt nem egészséges csönd. Néha jólesik az embernek kimenni az erdőbe sétálni, és hallgatni a nyugalmat. Hát nekem most nem. Elméletben akartam én is, de a lábaim nem indultak el. Egyedül maradtam ebben a steril, hangtalan városban, ezért csak jobban hallom a gondolataimat, de már nem akarok társalkodni velük, és nem akarom, hogy a lelkemre süppedjen a szemlélődő, nyugalmas melankólia, mint valami súlyos bársonytakaró, aminek a széle már most is cirógat. Szangvinikus cselekvőgép vagyok, most meg azt veszem észre, hogy folyamatosan csak merengek, fantáziálok, a fejemben irományok születnek és állandóan valami szorongással küzdök, amitől reggel úgy ébredek, mintha rosszat álmodtam volna. Talán rosszat is álmodom. Azt mondják, Isten a csendben jön. Én viszont nem akarok se csendet, se egyedüllétet, és nem akarok magammal foglalkozni. Nem lehetne, hogy Isten egyszer inkább ordítson? 

Félidő

Félidőhöz érkeztem, ezért Isten egy kicsit leültetett a kispadra, hogy értékeljem az eddigi teljesítményem. Nem mondom, bedobott a mély vízbe, mert mindenkit elzavart mellőlem, hogy nyugodtan tudjak filozofálgatni. Patrikot megint elnyelte a piros vonat, azt hittem éjszakákat átívelően fogok regényt írni az itt tartózkodásáról, a sok élményről, de a mostani búcsúzással elfogytak a könnyeim is, szavaim is. Nem tudok én már semmit sem írni róla, mert a csontjaimban van bezárva. (Mint Jeremiásnak a tűz. De romi.) Wengel pár napra elutazik, Szandi pedig végképp itt hagyott, neki lejárt a mandátuma, úgyhogy hazament.

Tehát az elkövetkezendő néhány napot itteni tartózkodásom földi tartópillérei nélkül fogom tölteni, remélem valahogy ki tudom egyensúlyozni a homlokzatomat. 

Bármennyire is úgy tűnik, hogy Erlangenben sokat vagyok egyedül, valójában a legritkább esetekben történt így. Napközben ide-oda rohangálok, az egyetemen emberek vesznek körül - mégha legtöbbször csak statisztaként is - egyedül szinte sosem kajálok, a szabadidőmben pedig hol Wengellel, hol Szandival, hol a csütörtök esti barátaimmal alkottunk valamit. Amikor este látszólag egyedül vagyok a szobámban, akkor vagy skype-olok, vagy facebookon chatelek. Az agyam mindig tele van valakivel, és most jött el az idő, hogy Istennel randizzak. Eddig is együtt voltunk, de csak mint az elfoglalt házastársak. Rossz feleség vagyok, mert sosem érek rá meghallgatni őt. Pedig Ő az egyetlen, aki nem ment el, és talán már nem is bánom annyira, hogy mindenki más igen.

Házasság hete

Valentin-napi ellenkampányként a keresztény egyházakban ilyen időtájt tartják a házasság hetét. Mindenféle programmal, interjúkkal és egyéb nyalánkságokkal népszerűsítik a férfi és a nő intézményes együttélését. Engem mostanában nagyon foglalkoztat ez a téma, és szerettem volna valamit írni róla, de teljesen tanácstalan vagyok, elhagyott az ihlet. Ezért úgy döntöttem, hogy két nagyszerű médiatermékkel - egy interjúval, és egy tévés kabaréval - járulok hozzá a házasság hetéhez. Semmiben nem vagyok biztos a házasságot illetően, csak abban, hogy meg akarok házasodni és hogy ti is házasodjatok, ha még nem tettétek!

Az első egy fantasztikus interjú, ami végre mellőzi a gusztustalan nyálas csöpögést, és reálisan ír a férfi és nő kapcsolatáról. Keresztes Ilona a Kossuth-rádió műsorvezetőjével, és férjével Molnay Tamás néprajzkutatóval beszélgetett a református Parókia Portál újságírója. Itt találod.

A második pedig egy Kovács András Péter kaberé, én konkrétan végig röhögtem. Ez is a témához kapcsolódik, de gondoltam ne legyünk már komolyak, mint a vakbélgyulladás, hanem merjünk egy kicsit sztereotipizálni. Mégpedig itt.

A zumba dialektikája

Ha nem mozgok, akkor rövid időn belül agresszív, hisztérikus, depressziós és kötekedő leszek. Mondtam is Patriknak, hogy ha ilyen tüneteket észlel, csak rakjon ki a hóra futni. Megyek is, a motivációmmal nincs baj, nulla fokban is simán elindulok. De mivel elkezdődött a szünet, gondoltam kicsit beújítok, és beiratkoztam zumbázni. Teljesen meg vannak őrülve érte a nők széles e földön, hát nekem sem árthat. 

Az ember még be sem megy a terembe, de már frusztrációk gyötrik a sok divatos, úvé-adidas sportruha miatt, ami mellett a bolyhos mackónadrág enyhén szólva is kínos. Itt valahogy értelmet nyer az a mondás, hogy a nők valójában a többi nő miatt öltöznek csinosan. Végre bejutottunk, és én naivan a tükör MELLÉ álltam be, gondoltam, ha valakit érdekel, hogyan riszálódik a saját feneke, majd oldalra fordul. Nyilván nem. Mert szemben kellett állni, nyugodtan szembesülj csak vele, hogy néz ki egy ringatózó anyahajó. Mikor épp konstatálod, hogy három árnyalattal fehérebb vagy az összes jelenlevőnél, pedig ők hamvasszőkék, felcsendül az első szám:  "When you feel sexy, clap your hands" Valahogy nem volt őszinte a mosolyom taps közben. És akkor még csujogassak is. A lány azt mondja nem ciki. Na persze, neki már volt ideje megszokni a saját látványát. Ha végre el tudtam vonatkoztatni a hajolgatásoknál arcomba nyomuló seggektől, akkor annak örültem, hogy nem csavarodik össze a lábam. De semmi gond, mert a többiek mozgása is egy botsáskára hajaz! Egy idő után azonban a szemembe csurgó izzadságcseppek felbátorítottak, és szívemben megjelent a "ma este én vagyok a táncparkett ördöge" életérzés első morzsája. Fél óra után a perifériás látásommal észrevettem, hogy a mellettem álló, addig morcosnak tűnő, molett szöszi is kezdi eldobni az agyát, és úgy döngöli a padlót, hogy mindjárt beszakad. Lassan mindenki levetkőzte szemérmességét, és mikor végre volt merszem a tükörbe pillantani, észrevettem, hogy egész jól nyomom. (Jaj, csak az a nadrág ne lenne...) Vajon a múlt heti 80' partin is így csináltam? Mire feleszméltem, már tiszta Natalia Oreiro-nak éreztem magam, és riszáltam, mintha az életem múlna rajta. Nem tudom mi az oka, de ez a zumba dialektikája. A végére megjelent a pillangó-forma a hátamon, ezt jó jelnek vettem. És nem vagyok kötekedő, úgyhogy nálam a célját elérte. 

Isten szuper

Mikor prédikációt írok, úgy érzem, hogy legszívesebben egész életemben csak prédikálnék. Akik már régebben lelkészek, most biztos csak megértően mosolyognak, mint a szülők, amikor a gyerekük kipirult arcal ujjong a mikulásajándékkal a kezében. Nem tehetek róla, de totál lelkes vagyok. Azt szokták mondani - bár szerintem csak megnyugtatásképp -, hogy ha már egy embernek eljut a szívéig a prédikáció, akkor már elérte a célját. Hát nekem, mikor még senkinek el sem mondtam, már megérint egy embert, személy szerint saját magamat. Mert Isten mindig nagyon sokat ad azáltal, hogy írom a prédikációt. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a laptopom előtt ujjongok magamnak, hogy milyen fantasztikusan szofisztikált vagyok, ezt a hét többi napján teszem. Ez kivételesen nem rólam szól, hanem Istenről. Azáltal, hogy készülök, hogy olvasom a textust, vagy mások gondolatait, annyira sokat kapok, hogy teljesen átformál minden egyes prédikáció. Olyan hálás vagyok neki, hogy megtaláltam a hivatásomat. Isten egész egyszerűen szuper.

Az igazi életrevalók

Ma egy egynapos konferencián vettem részt, ahol az Életrevalók című film alapján vizsgáltuk meg, hogy milyen a fogyatékkal élők megítélése a médiában, és a filmekben. Nos, egy nagyon kedves nő, akinek a fia szellemi fogyatékos, a végén a "kérdések" résznél jól felvázolta a lényeget, imígyen:

- Kedves Hölgyeim, - mutatott itt két előadóra - meg kell, hogy mondjam őszintén, én az Önök előadásából semmit nem értettem. És ha elhoztam volna a fiamat, ő sem értette volna. Akkor viszont nem tudom, hogy miért beszélünk a fogyatékkal élőkről, ha nekik fogalmuk sincs, hogy miről van szó?

(Megjegyzem, ennél a két előadásnál én sem értettem sok mindent, remélem ez nem egy szillogizmus.)

De amellett, hogy kissé túl tudományoskodó, és néhol "felolvasom az egészet, és ti végighallgatjátok" jellegű volt az esemény, sok mindenre fény derült. Például egy férfi, aki ugyanannyira nem tudott mozogni, mint az Életrevalók főszereplője, elmondta, hogy egy csomó jelenet egészen egyszerűen nem állna helyt az életben, nem reális. Jó, mondjuk a sportkocsis jelenetnél ez nem is vitás. Szó volt még a sztereotípiákról (a nők mindig vakok, a férfiak meg autisták a filmekben), megnéztünk SZUPER kisfilmeket ebben témában (Gregors größte Erfindung - nézzétek még, csak 10 perc, de én ennyi idő alatt is simán elsírtam volna magam, csak nem akartam az imidzsemet lerombolni), és megismertünk egy csak fogyatékkal élőket foglalkoztató színházat. Nekem, aki hatalmas nehézségekkel küzdök a fogyatékkal élőkkel való kommunikációban, nagyon sokat adott.

De ami végképp elindított a fejlődés útján:

Épp üldögélek egy cukormázas fánkot majszolgatva, mire odaszökken mellém egy hölgy, akinek nem volt egy karja sem. Megkért, hogy hozzak neki is egy fánkot. Mindenféle utánagondolás nélkül elindultam a svédasztal irányába, felmarkoltam a sütit, és visszaslattyogtam. De ahogy odaértem, egyszerűen lefagytam. Mert rájöttem, hogy na jó, itt a fánk, de hogy adom oda neki?! Csak álltam, álltam, mire a nagyon kedves hölgy csak annyit mondott, hogy köszöni szépen, tegyem csak le a földre. Na ettől az amúgyis túlterhelt agyam végképp ledobta az ékszíjat, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy "Tényleg?!" És tényleg. Letettem a földre, és bizony a lábával emelte fel. Én meg az államat kerestem valahol a sarokban. Teljesen logikus volt, hiszen mi mással fogta volna meg, mégis szégyelltem magam, hogy ezen ennyire meglepődöm. Nem tudtam levenni róla a szemem, hogy mennyire ügyesen, és aprólékosan tud a lábfejével minden mozgást elvégezni. Ahogy beszélt, a lábfejével gesztikulált. Egészen elképesztő volt, hogy a lába teljesen átvette a keze szerepét. Csodáltam őt, holott pont hogy semmi csodálatos nem volt benne: egészen hétköznapi ő is, pont úgy, mint én.

Lenyűgöző indonézek

Nem mondhatnám, hogy sokszor gondoltam már életemben Indonéziára. Azon kívül, hogy marha messze van, és hogy csórókat mindig valami természeti katasztrófa súlytja, nem tudunk semmit rólunk. (Vagyis én biztos nem.) A szomszédom viszont indonéz, de eddig vele sem kerültem szorosabb kapcsolatba, mert egész nap egy számot szokott hallgatni, amitől amellett, hogy falra mászom, még ellenérzéseket is sikerült táplálnom. Ma azonban valahogy egymás mellé keveredtünk a vacsora alkalmával, és meglepő módon teljesen lenyűgözött...

Elmesélte, hogy mikor először Németországba jött - soha nem járt még külföldön akkor -, úgy képzelte el, hogy mivel Luther Márton is német volt, ezért itt mindenki Bibliával a hóna alatt szaladgál az utcán. (Ennél ÉDESEBB dolgot még nem igazán hallottam.) Mondani sem kell, hogy ez első pillantásra is szembetűnő csalódás volt, de ő nem adta fel a reményeit ezt illetően. Először újságkihordóként dolgozott, és mikor automata lámpás házak előtt ment el, azt gondolta, hogy az emberek itt annyira kedvesek, hogy direkt az ő kedvéért kapcsolják fel a kerti villanyt. (Na ezt megint csak nem kell ragoznom, hogy mennyire megható.)

Ha ezeket az előfeltevéseket tekintjük, akkor gondolható, hogy Indonézia kicsit más, mint Európa. Például az emberek ott nem mondják, hogy "Bocsánat", csak akkor ha tényleg valami nagy bajról van szó, de ha meglökik egymást, akkor nem. Hanem! Akit meglöktek, az mondja gyorsan, hogy "Semmi baj!", anélkül, hogy a másik elnézést kérne, nehogy a "vétkes" kellemetlen helyzetbe jöjjön, és elkezdje magát szégyellni. Ugyanilyen logikával, ha észreveszik mondjuk egy közös főzés alkalmával, hogy egyikőjük valamit rosszul csinál (nem jókor teszi bele a cukrot), akkor nem szólnak rá, hanem később, mikor befejezték a vacsorát, akkor mondják el neki. Mert ha egyből rápirítanak, akkor szegény el fogja szégyellni magát, és elmegy a kedve az egésztől. Elképesztő, mennyire figyelnek egymásra, és tekintettel vannak a másikra, nehogy az rosszul érezze magát. Ha valaki magányosan érzi magát, akkor a körülötte lévő embereknek lesz bűntudata, amiért nem foglalkoztak vele eleget. Annyira SZUPER! Itt meg aki magányos, az a lúzer, amiért nem tud beilleszkedni. Teljesen fordítva gondolkodnak, és ez nekem annyira tetszik. Sosem vonzott Ázsia, de most már kezdem úgy érezni, hogy el kéne menni megnézni...

Napi zsonglőrködés

Néha úgy érzem, hogy az élet - kivételes képességeimért cserébe, hahh... - megvert engem, és a világot is azzal, hogy nálam nagyobb lúzert még nem hordott hátán a Föld.

Ma délután rászántam magam a polikarbonát formás bonbonkészítésre, így néhány hozzávalóért még el kellett ugranom a boltba. De ha már végigszambázok a háromemeletes Kauflandon, akkor már megveszem a következő napok ebédjére valóját is. Környezettudatos vagyok, mint állat, úgyhogy mindig viszek magammal szatyrot, de ma valahogy egy papírtáska került a kezembe, gondoltam úgysem vásárolok sok mindent. (Már rosszul kezdődik...) Hát mégis sikerült, ha nem is sok mindent, mindenesetre nehezeket, üveges tej, üveges joghurt, csakhogy vissza lehessen váltani. Mindig is tudtam, hogy a környezetvédelem egyszer a sírba fog vinni. 

Már a fizetésnél feltűnt, hogy a papírtáska nagyon nyögdécsel a súlyok alatt, de szent meggyőződésem volt, hogy ha felteszem a bicóm csomagtartójára, és fogom, semmi baj nem lehet. Ez valószínűleg így is lett volna, csakhogy nem értem el a biciklimig. Mert előtte kb. két lépéssel az egész szatyor egy hangos szakadással megadta magát, minden oldalról fityegtek ki belőle a zacskós saláták, és ez még csak a kezdet volt. Mert ahogy zsonglőrködtem, kiszabadult a tej is, és akkorát placcsant, hogy szinte élveztem. Megpróbáltam németül káromkodni, hátha valaki nem figyelt fel a kis mutatványomra, de szükségtelen volt, mert aztán a joghurt is széttört, és fehér trutyival szépen bevonta a bakancsomat, úgyhogy aki addig nem figyelt, hát most megtette. Midőn a tejben tapicskoltam, és ropogtattam az üvegszilánkokat a joghurtos bakancsommal, jött a megmentőm. Egy hős lovag parkolt le a bringájával mellettem, és én kétségbeesett pillarebegtetéssel megkértem, hogy bitte, hozzon nekem két zacskót. Mire ő - egyem a szívét -, teljesen értetlenül rámnéz, mintha nem látná, hogy a térdkalácsomon épp egy fagyasztott spenótot egyensúlyozok, és azt mondja:

"Sajnos nem tudok. Még csak most megyek be vásárolni." 

Nem mondod, apukám?! Én meg onnan jövök! Most várjam meg, hogy végzel, aztán majd méltóztatsz hozni két zacskót?! Hadd köszönjük meg, tapsot neki! Már épp azon voltam, hogy az egész kócerájt otthagyom egy kicsit érlelődni a tejben, és bemegyek azokért a zacskókért, mikor két lány odajött, és megkérdezték mire van szükségem. LÁNYOK. Mert a FIÚK simán elmentek mellettem. Tehermentesíttek, és bepakolták a cuccaimat a zacskóba. Kicsit égett a fejem, hogy a járdát otthagyom ilyen méltatlanul, mintha valaki összehányta volna, de hát mégsem nyalhattam fel a joghurtomat. Legalább a bakancsomat letakarítottam, és felgyulladt arccal hazatekertem.

Update: Fél órával később Patrik megjegyzése a témához: "Nekem az az egyetlen bajom, hogy a sok kivételes tehetségemet nincs semmi, ami ellensúlyozná." :D

Hercegek, figyelem!

Életem eddigi legklasszabb színdarabján voltam az imént, egy 10X10-es kisszobában, ahol amatőr színészek adtak elő, ingyen. Mégis... irtó szórakoztató és elgondolkodtató darabot láttam, a címe: "Kétszer volt..."

A történet a megszokottak szerint alakul: adott Hófehérke, meg a gonosz, és a szokásosnál is jobban rikácsolós, nárcisztikus Mostoha, aki a döntésképtelen Vadásszal akarja kinyíratni hófehérkét. Persze a szívét is kéri, mert ennyire telhetetlenül kegyetlen. A Vadász nem nyírja ki, - mért is tenné - Hófehérke meg a Héttörpe házában keres vígaszt. Itt tényleg egybeírandóan Héttörpe, mert egy színész játszotta mind a hetet, így borzasztóan vicces, skizofrén állapot uralkodott el. Így éldegélnek, míg a szomszédos városban Rapunzel a mama szoknyája mellett ül a toronyban. Közben állandóan azért rinyál, hadd mehessen ki egy kicsit a szabad levegőre, de az anyukája nem akarja kiengedni, mert a "világ gonosz és sötét, bezzeg én megmentelek tőle, csak neked építettem fel a tornyot, hogy megvédjelek, kérlek ne hagyj el!" - megjegyzem, némely ma élő édasanyákra hajazva.

És akkor jön a Herceg.

Felmegy Rapunzelhez, bemutatkozik, ("Én vagyok a herceg. A meséből") és rögtön elcsavarja a naiv, toronyban sínylődő lányka fejét. Megígéri, hogy szíve csak az övé lesz, feleségül veszi,  és boldogan élnek, míg meg nem halnak... Nyálgép zene ("Küss mich, halt mich, lieb mich.."), majd hazamegy.

Ámde! Útközben meglátja, hogy az erdőben egy gyönyörű királylány halottan fekszik a fűben (tudniillik Hófehérke), és egyből ráindul. (Pfuj!) Felélelszti, de nem ám csókkal, hanem szabályos Heimlich-féle műfogással. Megígéri, hogy szíve csak az övé (is) lesz, feleségül veszi (őt is),  és boldogan élnek míg meg nem halnak... (khm... na igen.) Nyálgép zene. ("Küss mich, halt mich, lieb mich..")

A végén persze leleplezi egymást a két bige, csoda hogy nem tépik meg egymást, és választásra kényszerítik a csapodár herceget. Aki nagyon reálisan oldja meg: először az egyiket veszi el, aztán a másikat, és két külön várban telepszik le velük... Természetesen mindkét nő azt hiszi, hogy ők az egyedüliek. Itt a vége, fuss el véle...

Vagy mégsem. A legdurvább számomra az volt, hogy először Rapunzel, majd Hófehérke kérdezi meg a Hercegtől, hogy ki ő, mit csinál, meséljen magáról... Egy rendes randin ez elvárható, még akkor is, ha nem a Mekiben, hanem egy toronyban történik. Azt gondolnánk, hogy a herceg felsorolja élete megszámlálhatatlan hőstettét, ehelyett azonban halálra untatja a csajokat.

"A szüleim a királyi pár, nagyon szeretnek, megtanítottak lovagolni, vadászni és táncolni. Most meg itt vagyok."

"Ennyi?" - kérdezik csalódottan a hercegkisasszonyok. Cöh, na igen. A mesékben minden főszereplő királylány csupa izgalom... Meg akarják őket ölni, elalszanak 100 évre, éjfélig varázsruhájuk van, de a herceg?! Az csak herceg! Mindegyik ugyanolyan! És semmit nem tudunk róluk, azon kívül, hogy lovagolnak, vadásznak és néha megmentenek egy-egy nőt. Vajon már Grimm idején is ilyen unalmas volt Mr. "Bárgyú Mosoly"?

XXI. századi Hercegek figyelem: butuska hercegkisasszonyok mindenhol hevernek a fűben... De az igazi szépségek a szörnyetegekre buknak ;)

Be vagyok zsongva a műkorcsolya eb-től

Megadom magam

Ma reggel áhítatot tartottam, azt hiszem ez váltott ki belőlem furcsaságokat. Csak most vettem észre, mennyire mereven álltam ellen mindenféle itteni behatásnak. Követelőző voltam, hatalmas elvárásokkal. Egész estés mozifilmek pörögtek a fejemben, milyennek kellene, hogy legyen ez az ösztöndíj. Duzzogtam, amiért itt minden olyan más, hidegek az emberek, nem érdeklődnek, nem barátságosak, jobb órákat kellett volna felvennem, nem értek semmit, furcsa a rendszer, és különben is, Budapest a király. Közben pedig mindezt hálatelt szívvel palástoltam.

De ma valahogy egyszerre csak nyugalom és hatalmas öröm szabadult fel bennem. Furcsa, hogy ez egyik pillantról a másikra, három és fél hónap után történik. Elengedtem Erlangen minden vélt vagy valós adósságát, és nem követelőzöm tovább. Nem tudom, hogy milyennek kellene lenni egy ösztöndíjnak. Felteszem mindenhol másmilyennek. Ugyanakkor nincs jogom felróni semmit, mert én vagyok a vendég. (Ha meghívnak valahova nem kezded el ócsárolni, hogy koszos a fürdőkád.) Ettől pedig hirtelen tényleg hálás lettem. Mert most már engedem, hogy ez a maradék 6 hónap azt tegyen velem, amit csak akar.

A legnagyobb álmom

Miközben "tanulok", azzal mulatom az időt, hogy képeket nézegetek Provence-ről, és azon töröm a fejem, hogy vajon minek kellett volna születnem, és mit kellett volna tanulnom, hogy Marseille-be mehessek ösztöndíjra.

A lányok angyalok?

Múlt szerdán meghívtak egy előadásra, amiről először nem tudtam, hogy miről fog szólni, mert csak annyit értettem a címéből, hogy "prostitution". Az, hogy eladnak lánykereskedőknek, elég valószínűtlennek tűnt, tekintve, hogy katolikus szervezésről volt szó, így hát elmentem. 

Megdöbbentőnek találtam. Azt gondolná az ember, hogy a szex-turizmus valahol jó messze Thaiföldön virágzik, mi itt Európában pedig a keresztény morálunktól eltelve veregetjük a saját vállunkat. Nos, két órányi autóútra Erlangentől - és körülbelül fél órára a keleti bajor városoktól - a cseh határ mentén 50 bordélyház (!) működik, ahol a törzsvendégek német és osztrák fickók. Szemléltetésképp: a 284 lakosú Babylon nevű falu (micsoda beszédes név!) 2 bordélyt tart fönn. Elképzelem ezt a helyzetet egy magyar zsákfalucskában, Zalaszentmucsaröcsögén... 

Csehországban a prostitúció legális, de úgy tűnik, hogy az ilyen nagyarányú művelése ellen a hivatalos szervek nem tudnak - vagy nem akarnak - tenni. Kíváncsi lennék, hogy mit mondanak a polgármesterek? Az ország egyébként javarészt ateista, ami számomra nagyon meglepő volt, és azt hiszem magyaráz is valamit.

Mindenesetre ez nem csak erkölcsi probléma, hanem nagyon súlyosan egészségügyi. Egy civil kezdeményezés folyamán német nők a határmenti városokat kiplakátolták ezzel a felirattal: 

"Ich biete: Syphilis, Tripper, HIV" 

("Amit kínálok: Szifilisz, Tripper, HIV") Azt hiszem lehet benne igazság. Állítólag a városok vezetősége, ha tenni nem is tud semmit, de gyakori orvosi vizsgálatokat biztosít a prostituáltaknak. 

A lányok nagy része azonban nem is cseh, hanem ukrán, román, orosz, brazil, és rengeteg roma. Utóbbiak közül nagyon sokakat a saját családjuk férfitagjai, apák, nagybácsik, testvérek adtak el, vagy pedig kényszerítik erre a munkára. Ők már egészen kislánykoruk óta itt vannak. Dolgoznak itt 10 év körüli gyerekek is. Az ukránok között ellenben sok a tanult lány, akik egyetemre járnak, több nyelven beszélnek, de a tandíjravalót itt keresik meg. 

A férfiak elsősorban németek és osztrákok. Elmeséltek egy történetet, miszerint egy bajor férfi hetente járt ugyanahhoz a nőhöz, mígnem egy szép napon magával vitte a fiát is, hogy őt is befizesse "egy körre". A fiú ugyanis még nem volt lánnyal, az apa pedig gondolta, hogy megalapozza gyermeke jövőjét, és tapasztalt kezekre bízza. "Szüzességtől-megszabaduló" kuncsaftok ezen kívül is bőven akadnak. 

Az előadást egy német és egy cseh hölgy tartotta, akik azzal foglalkoznak, hogy sorra járják a bordélyokat, ajándékokat visznek a lányoknak, és beszélnek nekik Jézusról, és arról, hogy Isten szemében ők is nagyon értékesek... Egy hallgató megkérdezte, hogy van egyáltalán ennek értelme, vagy olyan, mintha egy feneketlen fazekat töltenénk meg?  Ezen én is elgondolkodtam. Látszólag tényleg nincsen megoldás. Azonban nem is biztos, hogy erre kell fókuszálni, hanem arra, hogy ezen kívül mit lehet tenni. Ezek a nők kényszerből vannak ott. Még azok is, akik önként vállalták ezt a munkát, ők is lelkileg - sőt valószínűleg testileg is - nagyon sok sebet szereznek, és egyikőjük sem élvezi, hogy tárgyként kezelik őket! És mivel mindegyikőjüknek joga lenne egy egészséges élethez, ezért ha ez a szervezet már egynek is közülük egy kicsit szebbé tudja tenni az életét, netán segít neki kikerülni ebből a helyzetből, akkor az már megérte. Még akkor is, ha átfogó megoldás nincsen. 

Engem személy szerint teljesen sokkoltak a hallottak. Nem azért, mert megítélném vagy az ott dolgozókat, vagy a kuncsaftokat. Egészen egyszerűen azért, mert felnyílt a szemem, hogy ez szervezett formában így működik, és azért, mert lelkileg olyan károsodást élnek meg ezek a lányok, hogy azt egy egész élet alatt sem lehet jóvátenni. A végén a szervezet egyik férfi tagja elgitározott egy dalt, és előtte tört angollal csak annyit mondott: "Ne gondoljátok, hogy ti semmit nem tehettek. A ti döntéseiteken generációk élete fog múlni." 

Egy éve ilyenkor...

... Patrik Finnországban ette a havat, én pedig otthon a könyveket. De volt egy közös naplónk, amit azóta nem is olvastam. De ma reggel, gondoltam motivációt merítek a rám váró német nyelvórához, és felcsapom január tizedikénél. Erre mi volt az első mondat?

" Ma reggel sokáig aludhattam, mert nem kellett bemenni az egyetemre. Nagyon szépet álmodtam, és Jungnak igaza van, ami a tudatalattiban van, az álmokban tör fel. Nos, én tudom, hogy mi van a tudatalattimban. Ott is Barbi. Mindenhol Barbi."

Máris van kedvem németezni!

Az óév illata

Az illatok a legtökéletesebb naplók. Amúgy is furcsa szerzet az orrunk, mert például nem tud emlékezetből szagolni... Próbálj csak meg visszaemlékezni valakinek az illatára, nem fog menni. De ha újra megérzed, akkor mennyi érzéssel és emlékkel teli pillanat lesz, ahogy a csillóshámok magukba szívják a kis illatmolekulákat! (Bár a mondat biológiailag megtámadható...)

Az én életemet parfümök hordozzák magukban. Soha nem használok kétszer ugyanolyan illatot, mert azok az emlékek, amik az egyikhez tapadnak, összekeverednének a későbbiekkel, ha évekkel később is magamra fújnám. A kedvenc parfümöm a Puma flowing, de mivel azt már gimiben ellőttem, soha nem tudom újra megszagolni anélkül, hogy ne állandóan a Fodrinál töltött első szilveszter jutna eszembe, dinnyés Bacardival és los angeles-i tündérmesével.
Ma zuhanyzás közben - kételkedtek még, hogy a leginspirálóbb dolog a világon a zuhanyzás? - gondolkodtam, hogyan tudnám megfogalmazni dióhéjban az elmúlt évet. Aztán a fürdőszoba polcon megpillantottam Patrik régi parfümét, Carolina Herrerát. (Nem, ez nem női illat, annak ellenére, hogy nő adta hozzá a nevét.) Még mielőtt elutazott tavaly januárban, akkor adta nekem, mert nagyobb szükségem volt az ő illatára, mint neki magának.

Megszagoltam... és egyből a fürdőben termett 2013, besűrítve egyetlen csillóshámrezdülésbe:

őrületes szerelem, Zsivágó, zongora, Bűn és bűnhődés, Budapest teljes valójában, január, szenvedés, pótolhatatlan hiányok, szívmegszakadás, felejtéstelenség, dilemmák, sírás, sírás, sírás, repülés, passió, fóti kántorképző hóban, diploma, saját darab, önállóság, temérdek papírmunka, borzalmas találkozások, eufórikus találkozások, türelem, tollas, frizbi, Békéscsaba teljes valójában, Alsóörs újratöltve, félelem, frusztráció, UNO, bátorság, utazás, utazás, utazás, magány, német perec, rengeteg új terv, és mindez betetőzve a hősök terei tűzijáték alatt.

Az év illata a Herrera Aqua. Az biztos, hogy én nem fogom magamra fújni... és nem csak azért, mert férfi parfüm.