Úttalan utakon...

Az utóbbi hétvégéken mást sem csináltam, mint utaztam... Berlin, Heidelberg, Budapest. Hét naponta 9-10 óra a vonaton. Az ICE-k legapróbb fogantyúját is csukott szemmel megismerem, de most, hogy itthon vagyok, rájöttem, hogy a legnagyobb utazást nem is most, hanem az elmúlt félév alatt tettem meg.

Mikor szeptemberben a püspök útra bocsájtott minket, ezzel az igével kezdte a mondandóját:

"Más úton tértek vissza hazájukba" /Mt 1,12b/

Ez a kis nyúlfarknyi vers a három királyokra vonatkozik, akik miután meglátogatták Jézust, álomban kaptak kijelentést, hogy kerüljék el Heródest és más úton térjenek haza. 

Tulajdonképp ez még csak egy versnek is a töredéke, és bármilyen utazásra illene, miért veszem én ezt ennyire magamra? Ősszel még csak sejtettem, - ha épp volt kedvem sejtegetni a nagy parázás közepette - hogy megváltozom majd, mire visszajövök, ma azonban rájöttem, hogy a három királyok tudtak valamit. Mert nem csak az utazó tér haza más úton, hanem közben a "haza" is más lesz. Miközben én messze aktívan változom, addig az itthoniak sem alszanak százéves álmot, mint Csipkerózsika, hogy mire hazaérek, onnan folytassuk, ahol abbahagytuk. 

Ma fél év után először bementem a teológiára és noha mindenkivel nagyon örvendeztünk egymásnak, az elején eléggé "zavarba gyüttem". Mert hirtelen megértettem a szeptemberi igém értelmét és tényleg más úton jöttem haza. Ezek az emberek, már nem azok, akiket itt hagytam. Házasodnak, babáznak, végeznek, újak jönnek, aki a barátom volt, már nem az, aki sosem volt a barátom, most az lett. Nem tudtam felvenni a fonalat ott, ahol letettem. Mert az a fonal már nincs meg. 

Ősszel azt gondoltam, hogy ha még egy vizsgára fel kell készülnöm, kényszerzubbonyban fognak elszállítani. Most pedig, hogy kint gyakorlati teológiának álcázott kommunikációtudomány folyik még az ereimben is, megjött az étvágyam egy kis Teológiára, nagy T-vel. Kacsingatnak rám a polcról a jó kis vaskos Pannenberg Rendszeres teológia kötetek. 

Majd egyszer összegyűjtöm, hogy mit tanultam odakint. De nem ma. Egyelőre a tanulság, hogy bármennyire is az tűnik kényelmesnek és biztonságosnak, le kell mondani az állandóság iránti igényünkről, mert semmi sem frissít és motivál annyira, mint a változás és a változatosság.

Nekem bejönnek az új, hazafelé vezető utak. 

Heidelberg

Nem bánok semmit az életben, de azt talán igen, hogy nem hagytam magam rábeszélni a heidelbergi ösztöndíjra. Pedig azt mondták: "Magának való, mert olyan romantikus!" És valóban. Erlangen nem kifejezetten romantikus, igazából jellemezni sem nagyon tudnám, hiszen minden nap látom. Valahogy úgy van ez, hogy vannak a bombanők meg vannak a feleségnek valók. (Na, ezt biztos egy filmben hallottam.) Erlangen a megbízható feleség, itt legalább azt tanulhatom, amit mindig is szerettem volna, ez kárpótol a Neckarért cserébe. Vagy ezzel csak nyugtatom magam.

Mindenesetre a kirándulásom Heidelbergben fantasztikusan sikerült. Egy nagyon jó barátnőm látott vendégül, és a kollégiumban egy fél nap alatt sikerült olyan otthonosan éreznem magam, mintha mindig is ott laktam volna. A várra néző teraszon reggeliztünk gyönyörű napsütésben, sétáltunk a várban, a Neckar partján fagyiztunk és talán csak az átmenetiség miatt, de éreztem, hogy ezt meg tudnám szokni.

Mindkét este Saint Patrick's Day buli volt az egyik ír pubban, (nálam minden nap az, úgyhogy ebben semmi különös nincs) ezért többször is jól leégettük magunkat a karaoke-n. Mindenre vevő vagyok az éneklésen kívül, most mégis simán kiálltam 100 ember elé olyan dallal, aminek csak a refrénjét tudtuk. (Segítek: How do you do? Tudta valaki, hogy ebben rappelnek is?!)  Nagy motiváció volt az előttünk éneklő David Hasselhoff utánzat, aki a kezével gesztikulált az érzelmesebb részeknél. Megnyugtatott, hogy ennél rosszabbak mi sem lehetünk, pedig őszintén borzalmasak voltunk. 

Az eddigi ittlétem egyik legfantasztikusabb kirándulása volt, és noha sok külföldivel megismerkedtem, feltűnt, hogy az eddigi ösztöndíjam során a legtöbb barátom magyar. (Úgy, hogy Erlangenben csak egy volt, ő is elment.) Teljesen véletlenül, nem törekedtem rá, hogy magyar barátságokat kössek. Egész egyszerűen így alakult. De most már örülök, mert őket haza lehet vinni szuvenírként! :)

Csend

Erlangenben olyan csend van, hogy beszakítja a dobhártyámat. Eddig se hepajkodtak nagyon a lakosok, de manapság, - főleg hétvégente - köhögni sem merek az utcán, mert félek, hogy feljelentenek csendháborításért. Este, ha lefekszem, a csendtől nem tudok aludni. Otthon legalább a lift szokott egy jóízűt böffenteni mentében, vagy hallom, ahogyan a felső szomszéd belecsobban a fürdőkádba.

Nem élvezem, mert ez itt nem egészséges csönd. Néha jólesik az embernek kimenni az erdőbe sétálni, és hallgatni a nyugalmat. Hát nekem most nem. Elméletben akartam én is, de a lábaim nem indultak el. Egyedül maradtam ebben a steril, hangtalan városban, ezért csak jobban hallom a gondolataimat, de már nem akarok társalkodni velük, és nem akarom, hogy a lelkemre süppedjen a szemlélődő, nyugalmas melankólia, mint valami súlyos bársonytakaró, aminek a széle már most is cirógat. Szangvinikus cselekvőgép vagyok, most meg azt veszem észre, hogy folyamatosan csak merengek, fantáziálok, a fejemben irományok születnek és állandóan valami szorongással küzdök, amitől reggel úgy ébredek, mintha rosszat álmodtam volna. Talán rosszat is álmodom. Azt mondják, Isten a csendben jön. Én viszont nem akarok se csendet, se egyedüllétet, és nem akarok magammal foglalkozni. Nem lehetne, hogy Isten egyszer inkább ordítson?