Héjjtalanul

Amióta gimiben menő lettem - hahh! -, soha nem voltak problémáim a szociális élettel. Utoljára akkor éreztem magam szégyenlősnek, mikor hetedikben, a karácsonyi bulin nagyon ízlett Lilla muffinja, de nem mertem tőle még egyet kérni, mert olyan arrogáns volt mindig, hogy féltem tőle. Teljesen érthetetlenül, mert épp azon a karácsonyi bulin írt rólam egy kedves versikét. Aztán mégis kértem még egy muffint (bár addigra már elfogyott), és nem sokkal utána már olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja, és ez így van mind a mai napig.

Gimi óta ott vannak az én kis barátnőcskéim, és azóta nem jelentett problémát új emberekkel sem ismerkedni. Sőt, ha közös munkára került a sor, akkor inkább szerettem irányítani, mint csendben meghúzódni. Emiatt a teológián a felvételin be is szóltak, mert a csoportban nem hagytam senkit sem szóhoz jutni. A fiúkkal való ismerkedésben sem voltak soha gátlásaim, nem küzdöttem kisebbségi komplexusokkal és soha nem próbáltam meg az elérhetetlent játszani. Egy szó, mint száz, szangvinikus, introvertált személyiségnek tartottam magam.

Valahogy a német környezet azonban ellenkező hatást váltott ki belőlem. Újra előtört belőlem az általános iskolás Barbi, gonosz módon átvette az irányítást, újra szégyenlős, nehezen ismerkedik és fél a fiúktól. Na jó, azért ne túlozzunk. Tehát, mióta németül kell ismerkednem, szinte már fizikai fájdalmat jelent számomra kezdeményezni. Hosszú percekig kell győzködnöm magam, hogy menjek már át ahhoz a másik lányhoz megkérdezni, nincs-e kedve elmenni valahova. Aztán mikor mégis bekopogok, és nincs otthon, eufórikus örömöt érzek, hogy "háhh, lám én megpróbáltam, de nem volt otthon!" De ez mind csak a németekkel van így, velük érzem azt, hogy ha nem is kimondottan türelmetlenek a külföldiekkel, de különösebben nem is rajonganak értük... Az etióp barátnőmmel kölcsönös meg nem értettségünkben gyengéd szeretettel vezetgetjük egymást, és naponta meggyőzzük a másikat, hogy a németek milyen hidegek. Azt hiszem rólam is ezt gondolhatják, mert sokszor hosszú percek győzködése után sem tudom rávenni magam, hogy én kezdeményezzek. Lehet, hogy a nyelv teszi? Nem is ismerek magamra. Esküszöm szívesebben hívnék el egy fiút randizni, mint hogy lányokkal barátságokat kössek. Bár szerencsére az előbbire már nincs szükségem, utóbbira viszont annál inkább.

Mocskos pénzügyek

Németországban eddig kétféle dolgon lepődtem meg: hogy valami milyen drága és hogy valami milyen olcsó. Eddig még egyik fél sem került ki győztesen a duális párharcból, de remélem az olcsóság fog győzni. (Erre kicsi az esély.)
Szombaton Nürnbergben vásárolgattunk, minek eredményeképp vettem egy blézert 7 Euróért (2100 Ft), egy nadrágot 10 euróért (3000 Ft), és egy felsőt 5 euróért (1500 Ft). Szerintem otthon még életemben nem vettem semmit ilyen olcsón, és kb. ugyanez történt a múltkori kabát, az azelőtti nadrág és pulcsi vásárlásomkor is. Hát igen, szoktam "nézelődni", nem tehetek róla, olyan szomorúan kérik, hogy vigyem el őket.
Viszont az ember lemegy hídba, ha ráeszmél, hogy a német tankönyvem ugyanannyiba került, mint a biciklim, vagy hogy a kávé a normális kávézókban 3 eurónál kezdődik (900 Ft, fel lehet ezt fogni???). Néha lemondóan betérek egy pékségbe, ahol 2 euró a kávé (ez még mindig 600 ft!), de sajnos ez fényévekre van az igazitól. Ugyanez igaz a gyorséttermekre is, amik bár egészségtelenek, de legalább jó drágák, az ember jobban teszi, ha otthon főz. Vagy elmegy a török dönereshez és eltekint a pitában röcögő mócsingoktól. Én van, hogy eltekintek: Hús? Hús!
Ugyanakkor hadd említsem meg a pro-kontra lista egyik nyertesét, az e-bayt. Szuper, én mondom. 8 euróért vettem a Hebraicámat. 2400 ft-ért. A teológusok szerintem nem kérnek kommentárt.

Was ERLANGEN wir?

Nemrég jöttem rá, hogy az "erlangen" szó valójában azt jelenti, hogy "elérni". Először jót szórakoztam rajta, hogy a vonatbemondó végülis azt is szavalhatná, hogy "In wenige Minuten erlangen wir Erlangen." Aztán ma reggel, mikor a kimondhatatlan nevű, és civilizációtól távol eső utcába - bicikli híján gyalog - mentem nyelvórára, volt lehetőségem elgondolkodni a dolog beszédes voltán: egy olyan városban lakom, ami állandóan csak "elér".

Azt nem tudom, hogy Erlangen mit ért el az évek során, de arra jutottam, hogy én jelenleg egy folyosón állok az elért és az elérendő célok között. Sok korszak zárult le mögöttem, mielőtt kijöttem és sok mindent véghezvittem, amire azelőtt vágytam. Nagy részük teljesen spontán lehetőségként bukkant fel az életemben, de azért büszke és nagyon hálás vagyok értünk. Egy biztos: még egyetlenegy keményborítású iratra van szükségem, a többit inkább lelkiekben kérem :) (Vagy a házassági anyakönyvi kivonat is kemény?) A már megvalósított dolgok listája tehát összeállt a fejemben, semmit nem írnék hozzá, ha változtatni lehetne.
Az elérendő célok feliratú ajtónál azonban megtorpantam. Befejeztem sok mindent, de akkor most hogyan tovább?
Nyáron, miután lediplomáztam, úgy éreztem, hogy ha most nem utaznék el, képtelen lennék tovább tanulni. Ha elérsz valami fontosat, akkor egy pillantra meg kell, hogy állj, mert a célnál nincs értelme tovább futni. Nekem ez az ösztöndíjas év egy finish vonal, ahonnan vissza tudok nézni, milyen sokat futottam. De itt és most semmit nem akarok igazán véghezvinni. (Persze az olyan rövidtávú dolgokon kívül, mint egy jó nagy szendvics megszerzése.)
Ez olyan, mintha az ember a világűrben lebegne. Letettem az olyan buzgómócsing gondolatokat, hogy minél több óra, minél több barát, minél több program, több, több, több... Persze, mert "az ösztöndíjas év nem jön vissza többet, ide nem jutsz el még egyszer, stb...". Na jó, de melyik pillanat jön vissza még egyszer? Otthon nem kéne erre gondolni?
Szóval én a finish-vonalamból egy hetyke kanyarintással start-vonalat rajzoltam, és könnyed sétával elindultam, hogy egy év alatt kitaláljam, mit szeretnék a következő 22 évben elérni. Was will ich erlangen?

Utolsókból lesznek a legutolsók

A DSH nyelvvizsga számos kellemetlen tulajdonsága között van, hogy a résztvevői az utolsó utáni pillanatban tudnak csak beiratkozni. Ezért mire én odajutottam, hogy most már jó lenne egy órarendet összeállítani, addigra az összes szemináriumi hely betelt, és szinte csak előadásokat tudok felvenni. Nem mintha ezt bánnám, de egyházi publicisztika tárgyam például csak egy lesz, az is 45 perces. Pedig ezért jöttem!
Nem vagyok én hozzászokva ehhez a versenyszférához, se a Teológián, se a Pázmányon nem küzdöttem soha, hogy tanulhassak. Mondjuk küzdeni azért most sem fogok. Lesz görög intenzívkurzosom, megkóstolgatok egy kis valláspedagógiát, meg lesz egy csomó német órám. Az egyetlen szeminárium, amit megkaparintottam, olyan érdekes, hogy nincs is szükségem többre: Hogyan prédikáljunk az Ószövetségből? Izgi. Nemsokára indulok is...

Berlin, Berlin

Mennyire szerettem ezt a sorozatot! És amikor ezt hajdanán néztem, még nem is gondoltam, hogy egyszer eljutok Berlinbe. Most viszont, a berlini magyar gyülekezetnek hála, "10 alkalmas bérletem" lett a fővárosba, hiszen náluk fogok szolgálni havonta egyszer.

Ez maga a nagybetűs "Megtiszteltetés" számomra. Életem első önálló istentiszteletét Berlinben tartottam, és amikor ebbe belegondoltam, nagyon hálás voltam. Azt nem tudom, hogy másoknak mit adott, de mi Istennel nagyon egymásra találtunk közben, utána pedig a gyülekezeti tagokkal, akik nagyon kedvesen fogadtak, mint "beugró lelkészt". Másnap lehetőségem nyílt beljebb merészkedni a városba. A múltkori első találkozásunk után, Berlin meg én, nem zártuk a szívünkbe egymást. Mert a bemutatkozáskor megalománnak tűnt. De akkor még csak a Bundestag felőli oldalát láttam, és az tényleg elég túlzó. Vasárnap viszont egy kicsit közelebb engedtük magunkat egymáshoz, időt töltöttünk együtt, és azt hiszem, kezdjük egymást megkedvelni. Sok szépséget láttam, és még nagyon sokat nem, de egyelőre úgy érzem, a metropoliszok nem az eseteim. Csak az olyan szolid metropoliszok, mint Budapest. Hiába, övé a szívem...

Nem tudom, miért, de itthon állandóan időzavarral küzdök. Azt hittem, hogy a sabbath-év azt jelenti, hogy végre kényelmesen mindent meg tudok csinálni. Ennek ellenére minden napra jut valami tennivaló - általában a beiratkozáshoz szükséges bürokratikus útvesztőben tűnök el -, és úgy szalad az idő, hogy mindig csak lefekvéskor döbbenek rá, hogy megint este van. Olyankor mindig elérzékenyülök egy pillanatra... mert meglátom az ágyam fölött világító foszforeszkálós csillagokat. Ezeket percekig tudom nézni, olyan gyermeki örömmel tölt el, hogy szinte kínos. Mikor megláttam a boltban, majdnem sikítottam, mert már nagyon rég akartam világítós csillagokat a falamra, de sehol nem találtam. Vajon az ember hány éves koráig aludhat el így?

És itt vannak a képek

Oktoberfest

"Ez volt az első értelmes prédikáció, amit Európában hallottam" - mondta az etióp barátnőm, miután ma kijöttünk a templomból. A prédikáció kétségkívül jó volt, és ez az állítás azért enyhe túlzás, ha azt nézzük, hogy még nem hallotta Európa összes lelkészének prédikációját. De azért én nagyon elszomorodtam. Tényleg ez a mi vallási kultúránk? Csodaszép több száz éves templomok, gyönyörű orgonák, tekintélyes lelkészek... az afrikaiak pedig azt kérdezik a wittenbergi főtemplomban a prédikáció után: hol vagy Istenem? Mert hogy itt nem, az biztos.  (Tényleg ezt mondta!)
Vajon csak a kultúránk más, és az európai kimértséghez az istentiszteleten sem fér hozzá az afrikai temperamentum? Lehet, igen, hogy a kulturális különbségeket is figyelembe kell venni, de én akkor is szomorú vagyok, hogy sok európai gyülekezet nem jó vendéglátó, nem tudja megadni az idegen földről jövőknek, amire vágynak. És nem csak az afrikaiaknak... sokszor az európaiaknak sem.

Nnnna, de térjünk is a lényegre: München. Vicces dolog ez az Oktoberfest. Az ember nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen. Annyira drága, és olyan sokan vannak, hogy majdnem sikítófrászt kaptam. A sörsátrakba nem lehetett bejutni, kint állt a sor, és ha egy ember kijött, beengedtek egy másikat. De zuhogó esőben nem olyan idilli ácsorogni... így mi nem is mentünk be, hanem egy kinti söröző mellett döntöttünk. A németek vicces népviseletbe bújnak ilyenkor, a fiúk kantáros rövidnadrágba kockás inggel, a lányok meg olyan cicikidobós jódlizó ruhába, a nyakukba pedig mézeskalács szivet akasztanak. Volt alkalmam most először kipróbálni a fehér virslit és az egy literes sört, amit alig bírtam felemelni... a németek biztos nagyon izmosak lehetnek, nekem még gyakorolni kell.
München egyébként nagyon szép, de még jobban tetszett volna, ha nem zuhogó esőben kell megcsodálnom. A hajam önálló életre kelt, és a párától összeállt egy nagy göndör gyapjúvá, így kissé frusztrált voltam, de ez rajtam kívül mást nem zavart, a vendéglátóim igazán kedvesek voltak.

Apróságok

1. Egy etióp lánnyal bandázom, tőle tudtam meg, hogy az etiópok másképp néznek ki, mint a többi afrikai nép. Ezért ők messziről megismerik egymást. (Azt hiszem kisebb a fejük. Én eddig ennyit tudtam leszűrni...) Mennyire jó volna, ha messziről ki tudnám szűrni a magyarokat! Nem kellene állandóan fülelnem, hogy hol hallok meg egy-egy magyar szót...

2. Sosem gondoltam volna, hogy a magyar konyhából leginkább a tejföl fog hiányozni. Rakott krumplit nyakon önteni tejszínnel? Brrrr.... Jó hogy nem tejszínhabbal...

3. Nagymaroson Patrikkal anno megtaláltuk az álom-kávézómat, egy kis cukrászda-édességbolt-kávézó ötvözetét, az én leghőbb vágyamat. Ez a hely egészen kicsi, és barátságos, kis kerámiacsuprokban szolgálják fel az italokat, és a polcok tele vannak lekvárral és mindenféle csokival. Na most, Erlangenben ilyen kis kuckóból minden utcában van egy. Még nem mertem bemenni, a megfelelő alkalomra várok :)

4. Világéletemben megrögzötten elleneztem a kollégiumokat. Soha eszembe sem jutott, hogy a teológus-otthonba beköltözzek, mert borzasztóan szerettem otthon lakni. De tegnap, mikor a vacsoránál hirtelen tizen lettünk a konyhában, mindenki más országból, rájöttem, nem is olyan borzasztó kollégiumban lakni...

5. A városcentrumban van egy könyvespolc, amiről bárki elvihet könyveket. Azt hiszem, ilyen már Budapesten is létezik. Én mindenképp el akartam kezdni németül olvasni, ezért elhoztam egy könyvet, aminek a címében benne volt a "Pfrarrer" szó. (Magyarul "lelkész"- a szerk.) Gondoltam egyházi dolog nem árthat meg. Közben kiderült, hogy egy nagyon vicces könyv, egy lelkészfeleség kalandjairól szól. Micsoda jel! Lehet, hogy egyszer nekem is könyvírásba kellene fognom... 

Minden jóban van valami még jobb: Wittenberg

Hadd kezdjem előbb egy rossz hírrel, csakhogy inkább a végén mosolyogjatok, ne az elején. Ez van srácok, a negatívumokkal is számolni kell... Szóval ma volt a DSH nyelvvizsgám, ami az unfairség netovábbja, hogy az ötödik napomon már nyelvvizsgáznom kell. Állítólag azért, mert mesterképzésre akarok járni... (Akarok?!)
Szóval, 5 órán keresztül csak írtam, hallgattam, koncentráltam, pedig éreztem, hogy én már nem akarok többet nyelvvizsgázni soha-soha többet. Már annyiszor estem át ezen a stresszen, hogy teljesen nyelvvizsgamentes életet akarok élni. Mikor a szövegírás résznél tartottam, négy óra tömény koncentrálás után, végem lett: ültem a papír fölött, gyászbeszédet mondva a szánalmas fogalmazásom és hiányos szóismeretem felett, és feladtam. Képtelenség 7 éve eltemetett nyelvtudással egy B2 szintű nyelvvizsgát rögtön letenni. Így beletörődtem, hogy ebben a félévben nem lesz bizony semmiféle mesterképzés, jó leszek én vendéghallgatónak is, nem szégyen az...

(Persze hogy közhelyes legyek, a remény hal meg utoljára, az eredmény meg csak kedden derül ki...)

És most, türürüm türürüm - ez volt a dobpergés - Wittenberg! Csodálatosan fantasztikus volt. Egy itthon 3 csillagos szállodának megfelelő kollégiumban laktunk, ahol az ágy olyan kényelmes volt, hogy ki sem akartam kelni. Két-két magyar lánnyal és fiúval ismerkedtem össze, akikkel nagyon egymásra találtunk, csak kár, hogy Németország 5 különböző pontjára készültünk utazni. Nagyjából mindenki orthodox (naná, hiszen 25 emberből 15 román) és református volt, így senki nem osztozott a lelkesedésemben, mikor sikítozva mutogattam, hogy "Itt sétált Luther, itt házasodott Luther és ott van Luther szobraaaaa!!!!" Amikor a Stadtkirchében voltunk istentiszteleten, és belegondoltam, hogy a lelkész most azon a szószéken prédikál, amin Luther a böjti prédikációit elmondta, majdnem elsírtam magam. Mindenféle túlzó bálványimádás nélkül borzasztóan megérintett, hogy ott vagyok. Bár nem tudom, hogy mit érezhet olyankor egy lelkész, ha ugyanazon a helyen kell prédikálnia, mint Luthernek. Engem már az a gondolat is nagyon elbátortalanított, hogy olyan szószékre kell felmennem, ahol előttem Keveházi Laci bácsi prédikált.

Második este végképp a tetőfokára hágott a történelmi hangulat, mert középkori vacsorát készítettek nekünk. Ez sok-sok húst és borsót mindenféle formában jelentett, mert Luthernek a borsópüré volt a kedvenc kajája. Bár én inkább egy jó kis sült krumplira szavaztam volna... és hozzá barna sört ittunk, a korsón pedig szintén Luther arca díszelgett, mint mindenütt másutt. Erős volt a kísértés, hogy elhozzam, főleg, hogy állítólag ilyen korsót már nem lehet kapni. És egyébként semmiféle gusztustalan reformációs emléktárggyal nem találkoztam, se zenélődobozzal, se semmivel. Schade.

Tegnap délután kellett visszautaznom Erlangenbe, de mintha a fogamat húzták volna. A többiek délután nézték meg belülről Luther és Melanchton házát, és én helyette a vonaton poshadtam. Ez sajnos másodszori látogatást jelent.

További két pozitívum, hogy meghívtak a müncheni Oktoberfestre, és hogy a vonaton megismerkedtem egy lánnyal, akivel egy óráig tudtam németül beszélni. Ilyen apró örömeim vannak.