Félidő

Félidőhöz érkeztem, ezért Isten egy kicsit leültetett a kispadra, hogy értékeljem az eddigi teljesítményem. Nem mondom, bedobott a mély vízbe, mert mindenkit elzavart mellőlem, hogy nyugodtan tudjak filozofálgatni. Patrikot megint elnyelte a piros vonat, azt hittem éjszakákat átívelően fogok regényt írni az itt tartózkodásáról, a sok élményről, de a mostani búcsúzással elfogytak a könnyeim is, szavaim is. Nem tudok én már semmit sem írni róla, mert a csontjaimban van bezárva. (Mint Jeremiásnak a tűz. De romi.) Wengel pár napra elutazik, Szandi pedig végképp itt hagyott, neki lejárt a mandátuma, úgyhogy hazament.

Tehát az elkövetkezendő néhány napot itteni tartózkodásom földi tartópillérei nélkül fogom tölteni, remélem valahogy ki tudom egyensúlyozni a homlokzatomat. 

Bármennyire is úgy tűnik, hogy Erlangenben sokat vagyok egyedül, valójában a legritkább esetekben történt így. Napközben ide-oda rohangálok, az egyetemen emberek vesznek körül - mégha legtöbbször csak statisztaként is - egyedül szinte sosem kajálok, a szabadidőmben pedig hol Wengellel, hol Szandival, hol a csütörtök esti barátaimmal alkottunk valamit. Amikor este látszólag egyedül vagyok a szobámban, akkor vagy skype-olok, vagy facebookon chatelek. Az agyam mindig tele van valakivel, és most jött el az idő, hogy Istennel randizzak. Eddig is együtt voltunk, de csak mint az elfoglalt házastársak. Rossz feleség vagyok, mert sosem érek rá meghallgatni őt. Pedig Ő az egyetlen, aki nem ment el, és talán már nem is bánom annyira, hogy mindenki más igen.

Házasság hete

Valentin-napi ellenkampányként a keresztény egyházakban ilyen időtájt tartják a házasság hetét. Mindenféle programmal, interjúkkal és egyéb nyalánkságokkal népszerűsítik a férfi és a nő intézményes együttélését. Engem mostanában nagyon foglalkoztat ez a téma, és szerettem volna valamit írni róla, de teljesen tanácstalan vagyok, elhagyott az ihlet. Ezért úgy döntöttem, hogy két nagyszerű médiatermékkel - egy interjúval, és egy tévés kabaréval - járulok hozzá a házasság hetéhez. Semmiben nem vagyok biztos a házasságot illetően, csak abban, hogy meg akarok házasodni és hogy ti is házasodjatok, ha még nem tettétek!

Az első egy fantasztikus interjú, ami végre mellőzi a gusztustalan nyálas csöpögést, és reálisan ír a férfi és nő kapcsolatáról. Keresztes Ilona a Kossuth-rádió műsorvezetőjével, és férjével Molnay Tamás néprajzkutatóval beszélgetett a református Parókia Portál újságírója. Itt találod.

A második pedig egy Kovács András Péter kaberé, én konkrétan végig röhögtem. Ez is a témához kapcsolódik, de gondoltam ne legyünk már komolyak, mint a vakbélgyulladás, hanem merjünk egy kicsit sztereotipizálni. Mégpedig itt.

A zumba dialektikája

Ha nem mozgok, akkor rövid időn belül agresszív, hisztérikus, depressziós és kötekedő leszek. Mondtam is Patriknak, hogy ha ilyen tüneteket észlel, csak rakjon ki a hóra futni. Megyek is, a motivációmmal nincs baj, nulla fokban is simán elindulok. De mivel elkezdődött a szünet, gondoltam kicsit beújítok, és beiratkoztam zumbázni. Teljesen meg vannak őrülve érte a nők széles e földön, hát nekem sem árthat. 

Az ember még be sem megy a terembe, de már frusztrációk gyötrik a sok divatos, úvé-adidas sportruha miatt, ami mellett a bolyhos mackónadrág enyhén szólva is kínos. Itt valahogy értelmet nyer az a mondás, hogy a nők valójában a többi nő miatt öltöznek csinosan. Végre bejutottunk, és én naivan a tükör MELLÉ álltam be, gondoltam, ha valakit érdekel, hogyan riszálódik a saját feneke, majd oldalra fordul. Nyilván nem. Mert szemben kellett állni, nyugodtan szembesülj csak vele, hogy néz ki egy ringatózó anyahajó. Mikor épp konstatálod, hogy három árnyalattal fehérebb vagy az összes jelenlevőnél, pedig ők hamvasszőkék, felcsendül az első szám:  "When you feel sexy, clap your hands" Valahogy nem volt őszinte a mosolyom taps közben. És akkor még csujogassak is. A lány azt mondja nem ciki. Na persze, neki már volt ideje megszokni a saját látványát. Ha végre el tudtam vonatkoztatni a hajolgatásoknál arcomba nyomuló seggektől, akkor annak örültem, hogy nem csavarodik össze a lábam. De semmi gond, mert a többiek mozgása is egy botsáskára hajaz! Egy idő után azonban a szemembe csurgó izzadságcseppek felbátorítottak, és szívemben megjelent a "ma este én vagyok a táncparkett ördöge" életérzés első morzsája. Fél óra után a perifériás látásommal észrevettem, hogy a mellettem álló, addig morcosnak tűnő, molett szöszi is kezdi eldobni az agyát, és úgy döngöli a padlót, hogy mindjárt beszakad. Lassan mindenki levetkőzte szemérmességét, és mikor végre volt merszem a tükörbe pillantani, észrevettem, hogy egész jól nyomom. (Jaj, csak az a nadrág ne lenne...) Vajon a múlt heti 80' partin is így csináltam? Mire feleszméltem, már tiszta Natalia Oreiro-nak éreztem magam, és riszáltam, mintha az életem múlna rajta. Nem tudom mi az oka, de ez a zumba dialektikája. A végére megjelent a pillangó-forma a hátamon, ezt jó jelnek vettem. És nem vagyok kötekedő, úgyhogy nálam a célját elérte. 

Isten szuper

Mikor prédikációt írok, úgy érzem, hogy legszívesebben egész életemben csak prédikálnék. Akik már régebben lelkészek, most biztos csak megértően mosolyognak, mint a szülők, amikor a gyerekük kipirult arcal ujjong a mikulásajándékkal a kezében. Nem tehetek róla, de totál lelkes vagyok. Azt szokták mondani - bár szerintem csak megnyugtatásképp -, hogy ha már egy embernek eljut a szívéig a prédikáció, akkor már elérte a célját. Hát nekem, mikor még senkinek el sem mondtam, már megérint egy embert, személy szerint saját magamat. Mert Isten mindig nagyon sokat ad azáltal, hogy írom a prédikációt. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a laptopom előtt ujjongok magamnak, hogy milyen fantasztikusan szofisztikált vagyok, ezt a hét többi napján teszem. Ez kivételesen nem rólam szól, hanem Istenről. Azáltal, hogy készülök, hogy olvasom a textust, vagy mások gondolatait, annyira sokat kapok, hogy teljesen átformál minden egyes prédikáció. Olyan hálás vagyok neki, hogy megtaláltam a hivatásomat. Isten egész egyszerűen szuper.

Az igazi életrevalók

Ma egy egynapos konferencián vettem részt, ahol az Életrevalók című film alapján vizsgáltuk meg, hogy milyen a fogyatékkal élők megítélése a médiában, és a filmekben. Nos, egy nagyon kedves nő, akinek a fia szellemi fogyatékos, a végén a "kérdések" résznél jól felvázolta a lényeget, imígyen:

- Kedves Hölgyeim, - mutatott itt két előadóra - meg kell, hogy mondjam őszintén, én az Önök előadásából semmit nem értettem. És ha elhoztam volna a fiamat, ő sem értette volna. Akkor viszont nem tudom, hogy miért beszélünk a fogyatékkal élőkről, ha nekik fogalmuk sincs, hogy miről van szó?

(Megjegyzem, ennél a két előadásnál én sem értettem sok mindent, remélem ez nem egy szillogizmus.)

De amellett, hogy kissé túl tudományoskodó, és néhol "felolvasom az egészet, és ti végighallgatjátok" jellegű volt az esemény, sok mindenre fény derült. Például egy férfi, aki ugyanannyira nem tudott mozogni, mint az Életrevalók főszereplője, elmondta, hogy egy csomó jelenet egészen egyszerűen nem állna helyt az életben, nem reális. Jó, mondjuk a sportkocsis jelenetnél ez nem is vitás. Szó volt még a sztereotípiákról (a nők mindig vakok, a férfiak meg autisták a filmekben), megnéztünk SZUPER kisfilmeket ebben témában (Gregors größte Erfindung - nézzétek még, csak 10 perc, de én ennyi idő alatt is simán elsírtam volna magam, csak nem akartam az imidzsemet lerombolni), és megismertünk egy csak fogyatékkal élőket foglalkoztató színházat. Nekem, aki hatalmas nehézségekkel küzdök a fogyatékkal élőkkel való kommunikációban, nagyon sokat adott.

De ami végképp elindított a fejlődés útján:

Épp üldögélek egy cukormázas fánkot majszolgatva, mire odaszökken mellém egy hölgy, akinek nem volt egy karja sem. Megkért, hogy hozzak neki is egy fánkot. Mindenféle utánagondolás nélkül elindultam a svédasztal irányába, felmarkoltam a sütit, és visszaslattyogtam. De ahogy odaértem, egyszerűen lefagytam. Mert rájöttem, hogy na jó, itt a fánk, de hogy adom oda neki?! Csak álltam, álltam, mire a nagyon kedves hölgy csak annyit mondott, hogy köszöni szépen, tegyem csak le a földre. Na ettől az amúgyis túlterhelt agyam végképp ledobta az ékszíjat, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy "Tényleg?!" És tényleg. Letettem a földre, és bizony a lábával emelte fel. Én meg az államat kerestem valahol a sarokban. Teljesen logikus volt, hiszen mi mással fogta volna meg, mégis szégyelltem magam, hogy ezen ennyire meglepődöm. Nem tudtam levenni róla a szemem, hogy mennyire ügyesen, és aprólékosan tud a lábfejével minden mozgást elvégezni. Ahogy beszélt, a lábfejével gesztikulált. Egészen elképesztő volt, hogy a lába teljesen átvette a keze szerepét. Csodáltam őt, holott pont hogy semmi csodálatos nem volt benne: egészen hétköznapi ő is, pont úgy, mint én.