Mikor prédikációt írok, úgy érzem, hogy legszívesebben egész életemben csak prédikálnék. Akik már régebben lelkészek, most biztos csak megértően mosolyognak, mint a szülők, amikor a gyerekük kipirult arcal ujjong a mikulásajándékkal a kezében. Nem tehetek róla, de totál lelkes vagyok. Azt szokták mondani - bár szerintem csak megnyugtatásképp -, hogy ha már egy embernek eljut a szívéig a prédikáció, akkor már elérte a célját. Hát nekem, mikor még senkinek el sem mondtam, már megérint egy embert, személy szerint saját magamat. Mert Isten mindig nagyon sokat ad azáltal, hogy írom a prédikációt. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a laptopom előtt ujjongok magamnak, hogy milyen fantasztikusan szofisztikált vagyok, ezt a hét többi napján teszem. Ez kivételesen nem rólam szól, hanem Istenről. Azáltal, hogy készülök, hogy olvasom a textust, vagy mások gondolatait, annyira sokat kapok, hogy teljesen átformál minden egyes prédikáció. Olyan hálás vagyok neki, hogy megtaláltam a hivatásomat. Isten egész egyszerűen szuper.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése