Itthon otthon lenni

Az a furcsa abban, hogy megint itthon vagyok, hogy egyáltalán nem furcsa. Minta sose lettem volna Erlagenben. Reggel még ott ébredtem fel, este pedig a saját ágyamban feküdtem le, de olyan természetes volt, mintha mindig ezt csináltam volna. Azt hiszem egyelőre sikerült megvalósítanom amit Márai ír az idézetben: ------>
Nem babusgattam otthonommá a koliszobát, mert egész egyszerűen nekem Erlangen nem az otthonom. Sikerül mindenhol otthonosan éreznem magam, de ez csak olyan, minthogy a mikuláscsoki is OLYAN, mint a csoki. De az nem  az.

Megjegyzem a legjobb dolog, amit kint megtettem, hogy megvettem a karácsonyi ajándékokat, még novemberben, (igen, nem a jézuska hozza, bocs.) itt és most ugyanis ez emberiség elleni merénylet volna. Vásárlás híján azonban tényleg azt csinálhatom, ami a karácsonyban jó:például karácsonyi énekeket énekelhetek Patrikkal, mint tegnap este. Végre ez az idő is eljött, hogy merek előtte énekelni. Annyira, de annyira jó itthon lenni!

Erdei istentisztelet

Kétségtelenül nagyon romantikus egy didergős téli estén, lámpásokkal kimenni az erdőbe, lépkedni a puha havon, christmas carol-okat énekelgetni, karácsonyi történeteket mesélni, és testvéri szeretettel, könnybelábadt szemmel pillogni a társaidra. 

Ez volt az elmélet tegnap este. Az elején valóban majd elolvadtunk a gyönyörűségtől, ahogyan a telihold rásütött az erdőre. Azt mondták nekünk, hogy kb. fél óráig fogunk sétálni és három megálló lesz, ahol átjárhat minket a karácsonyi hangulat. Fél óráig én is teljesen átszellemültem... de aztán inkább Maslow piramisát testesítettem meg, mert rájöttem, hogy megfagyok. A nem megfagyás alapvető testi szükséglet, ezért ennek fenntartása érdekében abszolút nem tudtam figyelni a lelki szükségleteimre. És mikor már a harmadik megállónál úgy néztem ki, mint Jack a Titanic végén, szóval hogy még a szemöldököm is deres volt, akkor elkezdtünk "aki akar, mondhat egy imát" játszani. = Mindenki a másikra várt, mert senki nem akart megszólalni. És csak álltunk, és álltunk, és már az járt a fejemben, hogy a mécsesemmel felgyújtok egy fenyőt, mert akkor legalább meleg lesz. Meg világos. Mikor végre visszaértünk, forró levessel akarták kiszúrni a szemünket, pedig nekem legalább a dunaújvárosi hőerőműre lett volna szükségem, hogy kiolvadjak. 

Tanulság: vagy szervezz erdei istentisztelet nyáron, vagy ha télen, akkor ne az erdőben legyen, hanem egy kondér forralt bor mellett.

A könyv, amiben egy lótuszvirág is lehet gonosz

Egész eddigi életemben olvasás közben arra vártam, hogy minden könyv legyen olyan, mint a Tajtékos napok. Soha nem fogalmazódott meg bennem, de mindig is azt akartam. Ami festészetben Dalí, az az irodalomban Boris Vian. Ennél nagyobb őrültségeket senki nem képes leírni, mégis minden szava valóságos. Még soha nem éltem meg könyvnél ilyen masszív lelki hullámzásokat, hogy az elején olyan vattacukrosan gejl, hogy folyok le a székről, a végén pedig annyira szörnyű és groteszk, hogy legszívesebben kidobnám az ablakon.

"Az autó egy útszéli szálloda előtt fékezett. Ez már a jó országút volt: sima, jól fényképezhető visszfényektől selymesen csillogó, mindkét szélén tökéletesen henger alakú fákkal, üde fűvel, napfénnyel, tehenekkel a mezőn, korhadt sorompókkal, virágpalánkokkal, almákkal az almafákon; kupacokban állt rajta az avar, helyenként hó tarkította a tájat, meg pálmafák meg mimózák és északi fenyők a hotel kertjében, valamint egy rőt hajú, borzas fiú, ki birkákat meg egy részeg kutyát hajtott. Az út egyik oldalán fújt a szél, a másikon nem. Az ember azt választotta, amelyiket óhajtotta. Csak minden második fának volt árnyéka, s csak az egyik árokban brekegtek a békák." 

Álom

A nagymamám (?) kísért ki a vonatállomásra, ugyanis ösztöndíjra utaztam egy évre. Az a tudat volt bennem, hogy egy darabig megyek vonattal, aztán pedig átszállok egy nagy óceánjáró hajóra, mert az ösztöndíjam Brazíliába szólt. Már amúgyis tök rossz érzésem volt, hogy ilyen messzire, mondhatni a világ végére kell utaznom, és hogy fogok ott boldogulni, de a vonaton vettem észre, hogy igazából alig pakoltam be valamit. Majdhogynem minden fontos dolgot  otthon hagytam. Volt egy kis listám, rajta a szükséges dolgokkal, de azok közül szinte semmit nem pakoltam be. Megnéztem a prospektust, amit kaptam az ösztöndíjról és mit látok? Hogy nem is Brazíliába szól az ösztöndíjam, hanem valami indonéz kis szigetre. Totál bestresszeltem, hogy te jó ég, hát én nem erre számítottam, azt hittem, hogy Brazíliába megyek?! (Nem mintha nem lenne totál mindegy. Mind a kettő a világ vége...) Nagyon-nagyon féltem, hogy most hogy a viharba fogok visszakeveredni, mikor az két teljesen ellentétes irányban van... És emlékszem, hogy végig azon gondolkodtam, hogy ha most egy évet kell a kínaiaknál - mert hogy azok is úgy néznek ki mint a kínaiak - töltenem, akkor Patrik nem fog engem megvárni.

Azt hiszem agyamra ment az utazgatás. 

Számból vetted ki a szót, Sanyikám

"Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem, hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon, és megtudtam valamit ... Igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?... Nem fog fájni? ... Kibírod? ... Hát igen, én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam? .. . Hát ha akarod. De ne haragudj reám aztán. Nézd, drágám, engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg? Hát azt, szívem, hogy nincsen igazi. Egy napon felébredtem, felültem az ágyban, és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, azaz egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden ..."

/ Márai Sándor: Az igazi/

Emberek nélkül...

Németországban emberemlékezet óta be van borulva, ezért a kedvem exponenciálisan csökkent napról napra, mígnem ma a totális depresszivitáson megnyugodott. Tipikusan az a helyzet állt elő, amit a lány mond a Volt egy tánc-ban. Mikor egy kisbabánál tízből kilencszer tudni lehet, hogy miért sír, de egy alkalommal nem. És akkor megnyugtatni sem lehet, hanem egyszer csak elmúlik a rossz kedve. Ma egész nap alig vonszoltam magam, és még csak megfejteni se tudtam, miért vagyok ennyire lerottyanva. Mikor délután elaludtam olvasás közben, arra ébredtem, hogy sírni akarok. Minden próbálkozásom a felvidulásra kudarcba fulladt.
Aztán este a blogírásos órámon leszüreteltem a múltkori cikkem gyümölcseit, hiszen egy oldalnyi írással egy egész napot szenvedtem, de most nagyon megdicsértek - noha szerintem csak udvariasságból -, ami már egy kicsit megdobta az endorfin szintemet. Utána pedig átkullogtam a szokásos keddi ESG istentiszteletre. Az úton lehorgasztott fejjel azon gondolkodtam, hogy Istent nem kérhetem arra, hogy vidítson fel, mert ő mégsem egy artista vagy egy humorista, egyszer igazán lehetek tiszta szívemből szomorú. Csakhogy attól, hogy én nem kérem, ő még adhatja. Ez volt az igehirdetés alapigéje:

"Amikor kiáltottam, meghallgattál engem, bátorítottál, lelkembe erőt öntöttél." /Zsolt 138,3/

Elég aktuális. A borzasztó kedves lelkésznő, akivel nagyon csípjük egymást (és nem mellesleg irtó dögös rövid haja van) pedig arról prédikált, hogy Isten többek között azért született meg kisgyerekként, hogy emberként tudjunk vele beszélni. Hogy szemtől szemben mondhassuk el neki, hogy mi bánt. És hogy így, "mint férfi a férfival" lépjünk egymással kapcsolatba. Azta. Erre sosem gondoltam. Így az advent, amikor arra várunk, hogy Istennek "arca legyen", minket bátorít és erőt ad nekünk. Na hát az tuti. Utána úgy felvillanyozódtam, mint akit konnektorba dugtak. És rájöttem, hogy nem is volt annyira ok nélküli az a szomorúság: a közösség hiányzott.

Szedjük le a karácsonyfát!

Olyan szép kezdeményezésre lettem figyelmes az itteni teológia aulájában. Meg a menzán, meg tulajdonképp minden közösségi helyen. Az ESG és KHG (evangélikus és katolikus ifjúsági szervezetetek) már nem a megszokott "cipősdoboz akcióval" nyomulnak, hanem felállítottak mindenhova egy karácsonyfát, tele színes cetlikkel. És itt most nem az a feladat, hogy együtt díszítsük fel a fát, épp ellenkezőleg: a lényeg, hogy mindenki levehet egy-egy cetlit, amire ajándékok nevei vannak írva, alá pedig, hogy kinek van rá szüksége. Egy doboz tea a helyi hajléktalanszállónak, egy C&A utalvány az anyaotthonnak, satöbbi. Szerintem sokkal királyabb ilyen módon lebontani egy fát, mint díszekkel feldíszíteni. Én is magamhoz ragadtam két cetlit, és elhatároztam, ezalkalommal nem aro gazdaságos teát fogok venni, hanem a legjobb minőségűt. Hogy lehet, hogy egy-egy kreatív ötlet hatására az ember kedve jobban megjön az ajándékozáshoz?

Adventi összefogás a tele kápolnáért

Jövő hétre a "Blogírás médiaetikai szempontból" című órámra egy kommentárt, sőt méginkább egy kritikát kell írnom egy közéleti heppöningről. Németül. Míg a témán törtem a fejem, arra gondoltam, hogy ez még magyarul sem megy. Lehet, hogy halvérű vagyok, de ritkán csapok az asztalra határozott véleménnyel. Biztos a XXI. századi közöny az oka.

Viszont sosem késő elkezdeni. Patrikkal sokszor beszélgettünk már arról, hogy mennyire siralmas a teológián az áhítatok és az istentiszteletek látogatottsága. Ez tavaly sem volt valami kiemelkedő, de idén talán soha nem látott mélypontra süllyedt, míg tegnap az abszolút minimumon, 7 fő/istentiszteleten állapodott meg. Szerintem ha ennél kevesebb lesz, a lelkész röhögve fogja becsapni maga mögött az ajtót. Vagy legalábbis nagyon jogos lenne. Az összehasonlítás végett mondom, hogy kb. százötvenen tanulunk itt.

Ha ez egy-egy alkalommal, mondjuk a mikulás buli másnapján történne, hát oké, nyilván vannak reggelek, mikor az ember a hajánál fogva se tudja kihúzni magát az ágyból. De hogy minden reggel?! Mit reggel, nincs is korán! Az áhítat fél 10-kor, az istentisztelet szerdánként fél 9-kor van! (Most panaszkodjak, hogy a mi koleszunkban reggel 7-kor van eksön?) Arról nem is beszélve, hogy milyen távot kell megtenni a kápolnáig. Két lépcsőfordulót... rosszabb esetben hármat. Szóval az alapproblémám nem azzal van, ha az ember néha nem megy be, hanem azzal, hogy lassan az lesz többségben, aki a saját áhítatán van ott egyedül! De azon is csak azért, mert ő tartja. És akkor még a tanulást sem tudom felhozni mentségnek. 168 órából 1-et venne el a héten a szerda reggeli istentisztelet. 167-et tanulhatsz.

Milyen fizikai oka lehet annak, hogy hétről hétre kong a kápolna?

Most épp semmilyen mentség nem jut eszembe. (Ja, de, az enyém... de azt 700 km indokolja.) Itt lelki okok vannak a háttérben, hogy kinek-kinek egyenként mi, azt nem tudhatom. Az eredményük viszont az, hogy kritikusra csökkent az igény a közös lelki alkalmakra. A többire nem, mert nagyon király programokat szoktak szervezni a teológián, kerti partitól kezdve a karácsonyi húzásig.

Nem tudom, vajon naiv dolog-e azt várni, hogy ha valaki teológiát tanul, akkor ugyanolyan lelkesedéssel menjen el istentiszteletre, mint a kerti partira? Eddig híve voltam annak, hogy ha kell, akkor legyen katalógusos az áhítat, mint az oviban, de most már úgy gondolom, hogy ez az "erőszak" sem segít. De az sem, ha elszégyelljük magunkat, hogy "júj, de ciki, hogy teológus létünkre nem járunk istentiszteletre." Itt egyedül az segít, ha személyesen leszünk motiváltak. Nem az  iskolavezetésnek van szüksége rá, hogy ott legyünk, (bár biztos nem ártana a jóhírének...) és még csak nem is Istennek. Nekünk, teológusoknak segítene ez, hogy rendben legyünk és később jól tudjuk végezni a munkánkat. 

Pál Feri jobban megfogalmazza ezt, mint én:

"A cselekvés semmiképp nem hagyható el. Sokak helyzete ahhoz hasonlít, mint amikor valaki szeretne megházasodni, de viszonylag kicsi az esélye annak, hogy ha otthon ül, becsönget hozzá az igazi. Érdemes tehát cselekedni. Elmenni valahova, megnézni, meghallgatni, elolvasni valamit. (...) Cselekvés nélkül, befektetett idő és energia nélkül nem lehet meghitt kapcsolatra jutni senkivel sem! A cselekvés pedig sokszor később, utólag nyer igazolást. (...) Ez az istenkapcsolatra vonatkozóan is hasonlóképpen igaz. Megint vasárnap van. Megint elmentünk a templomba. Most akkor mit történt? Egyvalami biztos: az, hogy megint ott voltál! Ennek óriási jelentősége van. Mert felvetted a cipődet és odamentél. Amikor majd visszanézel, akkor azt mondhatod: Mindig ott voltam. Hűséges vagyok."/Pál Ferenc: Természetes spiritualitás, 75 o./

Ha te, kedves Olvasó, jelenleg az EHÉ-re jársz, és osztod ezeket a gondolatokat, akkor az utolsó héten - azaz a jövő héten - menj be minden nap a délelőtti áhítatra. Legyen ez az egy hét egy bizonyíték arra, hogy IGENIS érdekel még minket Isten, szeretnénk vele, és a közösségünkkel együtt lenni.

(Én is be fogok itt menni, minden nap, reggel hétkor. Ha másért nem, szolidarítsatok, amiért ilyen korán kell kelnem :) )

Ha viszont nem értesz egyet ezzel, akkor vitatkozzunk. Nekem mindegy, csak beszéljünk róla.

Most adjatok ti címet, nekem nincs kedvem...

Tehát, visszatértem az élők sorába, feldolgoztam, hogy Patrikot elnyelte a piros vonat, és hogy megint órákra kell járnom. (Épp csak egy kis pihenőt vettem ki arra a hétre.)

Egy szösszenetet engedjetek meg Patrik látogatásáról. Semmi nyálas nem lesz, nyugi. Igen aktívan örültünk egymásnak, sok sört kávét ittunk, kettesben és a barátaimmal is, sok gumicukrot ettünk, google helykeresőset játszottunk, múzeumban volt Nürnbergen, szülinapoztunk Bambergben és évfordulót ünnepeltünk egy görög étteremben (rittyentős volt nagyon...). A távkapcsolat lényegileg semmi más, mint sok közös nyaralás... :) Hahh, és még rímel is...

Azóta pedig próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, és ennek érdekében tettem is, mert Szandi barátnémmal hétvégén elmentünk a nürnbergi adventi vásárra. (Meg vásárolni.) Hát ott nem voltak kevesen, viszont jó sokan igen. Konkrétan nem lehetett megmozdulni, úgy kellett embereket fellökve utat törnünk a megérdemelt forralt borunkhoz. Nem tudtam leküzdeni a keserkés utóízt, hogy ez az egész karácsonyi vásár dolog csak egy cirkusz, és ürügy arra, hogy mindent hatszorannyiért lehessen eladni. Az egészben a legjobban a könyvesbolt tetszett, ahová hálistennek rajtunk kívül senki nem ment be, mert mindenki kint tolongott a heringpartin. De mi benéztünk, és megérte, mert a hatalmas könyvespolcok felett Jézus arca nézett le a plafonról... Szokatlan interpretáció, de biztos Jézus is szerette volna a könyveket, ha akkor már feltalálták volna.

De azért adtam az adventi hangulatnak, még másnap is, mert a templomban Martin Nicol prédikált (!!!), aki annyira SZUPER volt, hogy nekem egész nap villanykörték gyúltak az agyamban. Gyorsan össze is dobtam egy adventi koszorút örömömben.

Kitérőként hadd említsem meg, hogy két hónapja próbálom megkeresni az állam, hogy az ebay és az amazon milyen fantasztikus. Én még a facebook hozzáférésemet is odaadnám, ha otthon is lehetne rendelni tőlük. Egyikről lapról a másikra ugrándozva lelkendezem, hogy milyen olcsó ez is, meg ez is, te jó ég, ez a könyv csak ENNYIBE KERÜL?! Nem lehetne, hogy ezen két oldal magyarországi terjeszkedését kérjem karácsonyra? :)

Igazából nincs visszatérés a kitérő után... Pont. :)

Wohlgefühl

Bocs, hogy megint etimologizálok. A Wohlgefühl főnevet úgy adja vissza a szótár, hogy "jó érzés". Elég silány, mit ne mondjak. Én azt mondanám, hogy ez inkább egyfajta egész-ség érzet, már nem a szokványos értelemben. Hát nekem most nincs sem egész-ség érzetem, sem wohlgefühl-öm. Fél-ség érzetem van csak.

Hogy írjak a múlt hétről? Hogy lehet belőle BÁRMIT is visszaadni?

Örök advent

A zuhanyozás nagyon fontos szerepet tölt be az életemben. Mikor kicsi voltam, - de már tudtam egyedül fürdeni - , minden alkalommal, mikor beléptem a zuhany alá, átgondoltam, hogy van-e valami gondom. Ha volt, akkor kicsit elszomorodtam, de ha nem volt, akkor nagyon boldogan mosakodtam, tudván, hogy az égvilágon semmi nem fájdítja a fejem. Utólag azért visszanézném, hogy milyen gondjaim voltak akkor. A maguk nemében biztos nagyon súlyosak.

Aztán mikor a BGF-et otthagytam, az utolsó nagy csatát a zuhany alatt vívtam meg, tisztán emlékszem, hogy azt gondoltam tusfürdőzés közben, hogy ha erre az útra rálépek, akkor nincs más hátra, mint előre. Milyen igazam volt! Inspiratív dolog ez a vezetékes víz...

Következő emlékképem, hogy január-február környékén a fürdőszobában előre vetítettem, hogy április 1-jén a zuhany alatt tudni fogom: ez az utolsó estém, holnap három hónap után ismét találkozhatok a fiúmmal. És április elsejének estéjén zuhanyozás közben valóban erre gondoltam... borzasztó boldogan.

Ez még egyszer megtörtént májusban, mielőtt Patrik hazajött, és mikor legalább 3 órát készülődtem a fürdőben, szóval volt időm gondolkodni és izgulni.

Végül pedig tegnap, hajmosás közben... elfogott az ismerős érzés, ami minden "utolsó este": holnap. Letelt a kiszabott idő. Nem kell tovább várni, holnap végre ismét láthatom. És bár tudom, hogy még x+1 utolsó estét kell majd megélnem, amikor izgatottan samponozom a hajam, és egész éjjel nem bírok aludni, mert azt hiszem, hogy már reggel van. Ezt a romantikát nem cserélném el senkivel, mert ezt csak az ismerheti, aki heteket, hónapokat vár a szerelmére. Nálunk örök advent van.

Átlagos szombat esti csevely

B.: Na jó, ezt ne meséld el még egyszer, mert már unom.
P.: Nem mintha te nem untatnál állandóan...
B.: Csak egy alkalmat mondj, amikor untattalak téged!
P.: (gondolkodik)... az életeddel  :D

... És mi így szeretjük egymást! :)

Amelie után szabadon

Barbi utálja...

- a Martin Luther Bund biciklitárolójában letámasztani a bringáját, mert míg a zárral szórakozik, a bokrok össze-vissza fröcskölik esővízzel

- hogy az áhítaton minden reggel ugyanaz az ének van

- hogy az erlangeni teológiára nem lehet táskát bevinni. Nemcsak azért, mert most vett egy gyönyörű újat, és szeretne menőzni, hanem mert a könyveket baromi macerás kézben cipelni.

- ha az ő idejében anonim módon berakják a mosást, és elfoglalják előle a gépeket

- a német melléknévragozást

-  az érzést, amikor megharapsz egy pulcsit (Joggal kérdezhetnéd, hogy erre hogy jöttem rá. Nekem is mondták, hogy rossz. És tényleg!!)


Barbi szereti...

- ha a zuhany melletti radiátoron felmelegszik a köntöse

- ha a csillagok az ágya fölött jobban világítanak

- a friss, német perecet

- nehéz feladatok után, jutalomként meghallgatni a neki szerzett darabot

-  a szlovák-magyar akcentust hallgatni

- minden nap a felismerhetetlenségig szétpakolni a szobáját, majd esténként szégyenkezve újra összepakolni

- a "dick" szót használni, tudván, hogy németül az emberek nem fognak megrökönyödni rajta

Megtört a jég

Ki gondolná, hogy ha az ember elmegy egy Icebreaking partyra, akkor kis idő múlva már rögtön egy jegesmedvét kell utánoznia? Végülis logikus. De ne szaladjunk ennyire előre.

Múlt héten az otthonban egy újfajta bulit próbáltak meg hagyományba iktatni, ennek a neve az, hogy Icebreaking party és célja, hogy az újak jobban feloldódjanak és a többiek jobban megismerjék őket. Nekem már az elején gyanús volt, mert néhányan színjátszókört szerveztek pont a buli idejére egy másik szobában, így nagy létszámra nem számítottam. Az intuícióm ismét helyes volt. A következőt képzeld el: nagyterem, körben kényelmes fotelek, az asztalon csipsz, kóla és gumicukor. Már azt furcsállottam, hogy sehol a sör, a németeknél ez tényleg rossz jel. Tehát kb. 10-en (!) körbeültük az asztalt, és ... ültünk.
"Várjunk még, hátha jönnek!" Majd miután a kínos csendből a főszervező lánynak elege lett, elővett egy lapot, amin kérdések voltak (!!), amikre körben mindenkinek válaszolni kellett (!!!!!!!). De legalább valami vicces vagy perverz kérdések lettek volna, de rögtön azzal kezdődött, hogy "Milyen tévéműsort nézel szívesen?" ANYÁM! Legalább három gumimacit nyeltem félre, és nem tudtam megállni, hogy ne jöjjek ki, és ne újságoljam el Patriknak, hogy "Egy olyan bulin vagyok, ahol nincs sör, és körkérdés szerűen mindenki elmondja a kedvenc műsorát!" Sokkot kaptam. Hálistennek megjött a főszervező fiú, és köztudott, hogy mindig a fiúk mentik meg a bulit, mert az alábbi ábra is mutatja, hogy a lányoknak általában nem sok érzékük van a hangulat felizzításához. Igazából nem tudom, hogy ezáltal jobb lett-e a buli, vagy még mélyebbre süllyedtünk, mert utána mindenkinek valamilyen állatot kellett utánoznia. Ez volt a játék alapja. Ne kérdezz semmit. Én voltam a gorilla. Úristen, tényleg leírtam.

Másnap a barátnőmmel sikítva nevettünk az utca közepén, hogy ezt most komolyan gondolták??!!! Köszi, én inkább maradok boldog, vidám jégcsap, de még egy icebreaking partyra be nem teszem a lábam.

A két gombóc fagyi problematikája

"Ne gondolja tehát az ilyen, hogy bármit is kaphat az Úrtól, a kétlelkű és minden útján állhatatlan ember." (Jak 1,7-8)

Kifejlesztettem egy elméletet, amit egy két gombócos fagyiról neveztem el. Belépsz a cukrászdába, hogy vegyél két gombóc fagyit. Megvan az érzés? Csak kettőt, mert többre nincs pénzed, az anyukád nem enged hármat, vagy mert randizol, és egyszerűen nincs pofád többre meghívatni magad. Tehát választanod kell két ízt. Hmmm... hárman vannak versenyben: Bailey's, Nutella és levendulás étcsoki. (Nyugodtan helyettesítsd be a saját kedvenceid.) De melyik kettőt? Most hagyjam ott a Bailey's-t? Azt tuti nem... vagy a Nutellát? Esélytelen, a levendula meg annyira különleges, hogy mindenképp meg kell kóstolni. Akármelyiket választod, egyet BIZTOS, hogy sajnálni fogsz, és amíg az utolsó tölcsérfoszlányt le nem nyeled, TUTI, hogy azon fogsz siránkozni, hogy inkább azt a másikat kellett volna választani.

Feldmár András az én esetlen dilettanizmusomat mellőzve fogalmazza ezt meg:

"Néha hihetetlenül nehéz a végtelen lehetőségből egy aktuálisat választani - így aztán sokan inkább nem csinálnak semmit, csak ülnek, tolluk a papíron, és nem tudnak írni. Mert ha egy dolgot írok, akkor millió más dolgot nem fogok írni. (...) Ez rettenetes. Az orosz származású angol filozófus, Isaiah Berlin szerint folyton választásra vagyunk ítélve, és minden egyes választásunk pótolhatatlan veszteségeket okozhat. Ha ez igaz, akkor hogyan tudnánk bármit is választani? Hiszen nem az megy ritkaságszámba, aki görcsös lesz, mert nem tudja mit válasszon, hanem az, aki simán tud választani, és egy keresztúthoz érkezve gondolkodás nélkül elindul az egyik irányba. Nem áll meg itt, és nem tölt el hónapokat azzal, hogy kitalálja merre menjen. Bátor ember." (Feldmár A.: Szabadíts meg a Gonosztól!, 28. o.)

Tegnap egész nap ezen a fenti igén gondolkodtam. Kétlelkűek vagyunk. Nem tudjuk a lelkünket egy dologra feltenni, egy irányba hangolni, mert mindig ott motoszkál a fejünkben, hogy a másik irány jobb lett volna. Mindig van egy B-tervünk, amit a biztonság kedvéért magunkkal hurcolunk, ha nem jön be az A. De így nem hogy nagyobb biztonságban lennék, sokkal bizonytalanabbak leszünk, mert mi lenne ha..? Mindig nyitva hagyunk egy kiskaput, hogy menekülni tudjunk, ha ez az út nem jött be. De az a kiskapu mindig sokkal csábítóbb lesz, mint az út, amin járunk. A csinos Rozi/jóképű Józsi a közértből biztos hogy sokkal jobb nő/fickó, mint a mi feleségünk/férjünk. Ez biztos. De vajon van olyan opció a házasságunkon, hogy vész esetén lehet egy másikat pörgetni? Ez nem biztos. Nem állítom, hogy némely esetben ne lehetne kilépni a kiskapun egy másik útra, de olyan sokszor túl könnyen tesszük ezt. A kiskaput nem vészkijáratnak, hanem átjárónak használjuk. Kicsit itt is sétálunk, kicsit ott is. De az semmire nem számíthat, aki minden útján állhatatlan. Vagyis egyik úton sem tud határozottan, szilárdan megállni. És én ezt az igét nem úgy értelmezem, hogy ha egyik úton sem tudunk megállni, akkor majd Isten leinteget a mennyből, hogy "nono, nagyon kacskaringózol", hanem úgy hogy Isten csak azt áldja meg, aki kitartó. Ez már-már közhely, de így van. Ha választani lehetne a globális problémák orvoslása között, én biztos hogy a bizonytalanságot választanám. Ha az emberek csak egy kicsit lennének határozottabbak, és egyel többször állnának ki valami számukra fontos mellett, már többre mennénk. Olyan jó hallani, mikor valaki azt mondja, hogy EZ a tervem, EZT akarom megvalósítani, foggal-körömmel rajta leszek az ügyön. És nem csak, "Hát, még nem tudom... még nem döntöttem, majd ha úgy alakul... lehet, hogy később kitalálom, hogy másképp szeretném..." Persze, az ember legyen rugalmas, mert változhatnak tényezők, de fontos, hogy a cél akkor is világos legyen és ne tökörésszünk. És ezt magamnak is mondom. 

Én soha nem tartottam magam kitartónak. Abbahagytam a lovaglást, a zenetanulást, mindent akkor, mikor már kezdett komolyra fordulni. De ezekről soha nem gondoltam, hogy valami céljuk is lenne az életemben. Viszont eddig kétszer kellett teljesen határozottan döntenem, ahol esély sem volt se kiskapukra, se visszafordulásra. Mind a kétszer éreztem, hogy Isten akarja, hogy így döntsek. Ez egyszerűen intuíció. És az biztos, hogy pótolhatatlan veszteségeket szereztem, de mindkét esetben tudtam, hogy EZÉRT megéri minden mást nem választani. Ez a két választás - bár életem legnehezebb - de legfantasztikusabb érzése is volt, mert amikor az ember dönt, akkor érzi igazán, hogy szabad. Ezért olyan jó elköteleződni, mert akkor szabad vagy minden másról lemondani. Szerintem ez az igazi szabadság.

(Bocs a miniprédikációért. Kikívánkozott :) )

Héjjtalanul

Amióta gimiben menő lettem - hahh! -, soha nem voltak problémáim a szociális élettel. Utoljára akkor éreztem magam szégyenlősnek, mikor hetedikben, a karácsonyi bulin nagyon ízlett Lilla muffinja, de nem mertem tőle még egyet kérni, mert olyan arrogáns volt mindig, hogy féltem tőle. Teljesen érthetetlenül, mert épp azon a karácsonyi bulin írt rólam egy kedves versikét. Aztán mégis kértem még egy muffint (bár addigra már elfogyott), és nem sokkal utána már olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja, és ez így van mind a mai napig.

Gimi óta ott vannak az én kis barátnőcskéim, és azóta nem jelentett problémát új emberekkel sem ismerkedni. Sőt, ha közös munkára került a sor, akkor inkább szerettem irányítani, mint csendben meghúzódni. Emiatt a teológián a felvételin be is szóltak, mert a csoportban nem hagytam senkit sem szóhoz jutni. A fiúkkal való ismerkedésben sem voltak soha gátlásaim, nem küzdöttem kisebbségi komplexusokkal és soha nem próbáltam meg az elérhetetlent játszani. Egy szó, mint száz, szangvinikus, introvertált személyiségnek tartottam magam.

Valahogy a német környezet azonban ellenkező hatást váltott ki belőlem. Újra előtört belőlem az általános iskolás Barbi, gonosz módon átvette az irányítást, újra szégyenlős, nehezen ismerkedik és fél a fiúktól. Na jó, azért ne túlozzunk. Tehát, mióta németül kell ismerkednem, szinte már fizikai fájdalmat jelent számomra kezdeményezni. Hosszú percekig kell győzködnöm magam, hogy menjek már át ahhoz a másik lányhoz megkérdezni, nincs-e kedve elmenni valahova. Aztán mikor mégis bekopogok, és nincs otthon, eufórikus örömöt érzek, hogy "háhh, lám én megpróbáltam, de nem volt otthon!" De ez mind csak a németekkel van így, velük érzem azt, hogy ha nem is kimondottan türelmetlenek a külföldiekkel, de különösebben nem is rajonganak értük... Az etióp barátnőmmel kölcsönös meg nem értettségünkben gyengéd szeretettel vezetgetjük egymást, és naponta meggyőzzük a másikat, hogy a németek milyen hidegek. Azt hiszem rólam is ezt gondolhatják, mert sokszor hosszú percek győzködése után sem tudom rávenni magam, hogy én kezdeményezzek. Lehet, hogy a nyelv teszi? Nem is ismerek magamra. Esküszöm szívesebben hívnék el egy fiút randizni, mint hogy lányokkal barátságokat kössek. Bár szerencsére az előbbire már nincs szükségem, utóbbira viszont annál inkább.

Mocskos pénzügyek

Németországban eddig kétféle dolgon lepődtem meg: hogy valami milyen drága és hogy valami milyen olcsó. Eddig még egyik fél sem került ki győztesen a duális párharcból, de remélem az olcsóság fog győzni. (Erre kicsi az esély.)
Szombaton Nürnbergben vásárolgattunk, minek eredményeképp vettem egy blézert 7 Euróért (2100 Ft), egy nadrágot 10 euróért (3000 Ft), és egy felsőt 5 euróért (1500 Ft). Szerintem otthon még életemben nem vettem semmit ilyen olcsón, és kb. ugyanez történt a múltkori kabát, az azelőtti nadrág és pulcsi vásárlásomkor is. Hát igen, szoktam "nézelődni", nem tehetek róla, olyan szomorúan kérik, hogy vigyem el őket.
Viszont az ember lemegy hídba, ha ráeszmél, hogy a német tankönyvem ugyanannyiba került, mint a biciklim, vagy hogy a kávé a normális kávézókban 3 eurónál kezdődik (900 Ft, fel lehet ezt fogni???). Néha lemondóan betérek egy pékségbe, ahol 2 euró a kávé (ez még mindig 600 ft!), de sajnos ez fényévekre van az igazitól. Ugyanez igaz a gyorséttermekre is, amik bár egészségtelenek, de legalább jó drágák, az ember jobban teszi, ha otthon főz. Vagy elmegy a török dönereshez és eltekint a pitában röcögő mócsingoktól. Én van, hogy eltekintek: Hús? Hús!
Ugyanakkor hadd említsem meg a pro-kontra lista egyik nyertesét, az e-bayt. Szuper, én mondom. 8 euróért vettem a Hebraicámat. 2400 ft-ért. A teológusok szerintem nem kérnek kommentárt.

Was ERLANGEN wir?

Nemrég jöttem rá, hogy az "erlangen" szó valójában azt jelenti, hogy "elérni". Először jót szórakoztam rajta, hogy a vonatbemondó végülis azt is szavalhatná, hogy "In wenige Minuten erlangen wir Erlangen." Aztán ma reggel, mikor a kimondhatatlan nevű, és civilizációtól távol eső utcába - bicikli híján gyalog - mentem nyelvórára, volt lehetőségem elgondolkodni a dolog beszédes voltán: egy olyan városban lakom, ami állandóan csak "elér".

Azt nem tudom, hogy Erlangen mit ért el az évek során, de arra jutottam, hogy én jelenleg egy folyosón állok az elért és az elérendő célok között. Sok korszak zárult le mögöttem, mielőtt kijöttem és sok mindent véghezvittem, amire azelőtt vágytam. Nagy részük teljesen spontán lehetőségként bukkant fel az életemben, de azért büszke és nagyon hálás vagyok értünk. Egy biztos: még egyetlenegy keményborítású iratra van szükségem, a többit inkább lelkiekben kérem :) (Vagy a házassági anyakönyvi kivonat is kemény?) A már megvalósított dolgok listája tehát összeállt a fejemben, semmit nem írnék hozzá, ha változtatni lehetne.
Az elérendő célok feliratú ajtónál azonban megtorpantam. Befejeztem sok mindent, de akkor most hogyan tovább?
Nyáron, miután lediplomáztam, úgy éreztem, hogy ha most nem utaznék el, képtelen lennék tovább tanulni. Ha elérsz valami fontosat, akkor egy pillantra meg kell, hogy állj, mert a célnál nincs értelme tovább futni. Nekem ez az ösztöndíjas év egy finish vonal, ahonnan vissza tudok nézni, milyen sokat futottam. De itt és most semmit nem akarok igazán véghezvinni. (Persze az olyan rövidtávú dolgokon kívül, mint egy jó nagy szendvics megszerzése.)
Ez olyan, mintha az ember a világűrben lebegne. Letettem az olyan buzgómócsing gondolatokat, hogy minél több óra, minél több barát, minél több program, több, több, több... Persze, mert "az ösztöndíjas év nem jön vissza többet, ide nem jutsz el még egyszer, stb...". Na jó, de melyik pillanat jön vissza még egyszer? Otthon nem kéne erre gondolni?
Szóval én a finish-vonalamból egy hetyke kanyarintással start-vonalat rajzoltam, és könnyed sétával elindultam, hogy egy év alatt kitaláljam, mit szeretnék a következő 22 évben elérni. Was will ich erlangen?

Utolsókból lesznek a legutolsók

A DSH nyelvvizsga számos kellemetlen tulajdonsága között van, hogy a résztvevői az utolsó utáni pillanatban tudnak csak beiratkozni. Ezért mire én odajutottam, hogy most már jó lenne egy órarendet összeállítani, addigra az összes szemináriumi hely betelt, és szinte csak előadásokat tudok felvenni. Nem mintha ezt bánnám, de egyházi publicisztika tárgyam például csak egy lesz, az is 45 perces. Pedig ezért jöttem!
Nem vagyok én hozzászokva ehhez a versenyszférához, se a Teológián, se a Pázmányon nem küzdöttem soha, hogy tanulhassak. Mondjuk küzdeni azért most sem fogok. Lesz görög intenzívkurzosom, megkóstolgatok egy kis valláspedagógiát, meg lesz egy csomó német órám. Az egyetlen szeminárium, amit megkaparintottam, olyan érdekes, hogy nincs is szükségem többre: Hogyan prédikáljunk az Ószövetségből? Izgi. Nemsokára indulok is...

Berlin, Berlin

Mennyire szerettem ezt a sorozatot! És amikor ezt hajdanán néztem, még nem is gondoltam, hogy egyszer eljutok Berlinbe. Most viszont, a berlini magyar gyülekezetnek hála, "10 alkalmas bérletem" lett a fővárosba, hiszen náluk fogok szolgálni havonta egyszer.

Ez maga a nagybetűs "Megtiszteltetés" számomra. Életem első önálló istentiszteletét Berlinben tartottam, és amikor ebbe belegondoltam, nagyon hálás voltam. Azt nem tudom, hogy másoknak mit adott, de mi Istennel nagyon egymásra találtunk közben, utána pedig a gyülekezeti tagokkal, akik nagyon kedvesen fogadtak, mint "beugró lelkészt". Másnap lehetőségem nyílt beljebb merészkedni a városba. A múltkori első találkozásunk után, Berlin meg én, nem zártuk a szívünkbe egymást. Mert a bemutatkozáskor megalománnak tűnt. De akkor még csak a Bundestag felőli oldalát láttam, és az tényleg elég túlzó. Vasárnap viszont egy kicsit közelebb engedtük magunkat egymáshoz, időt töltöttünk együtt, és azt hiszem, kezdjük egymást megkedvelni. Sok szépséget láttam, és még nagyon sokat nem, de egyelőre úgy érzem, a metropoliszok nem az eseteim. Csak az olyan szolid metropoliszok, mint Budapest. Hiába, övé a szívem...

Nem tudom, miért, de itthon állandóan időzavarral küzdök. Azt hittem, hogy a sabbath-év azt jelenti, hogy végre kényelmesen mindent meg tudok csinálni. Ennek ellenére minden napra jut valami tennivaló - általában a beiratkozáshoz szükséges bürokratikus útvesztőben tűnök el -, és úgy szalad az idő, hogy mindig csak lefekvéskor döbbenek rá, hogy megint este van. Olyankor mindig elérzékenyülök egy pillanatra... mert meglátom az ágyam fölött világító foszforeszkálós csillagokat. Ezeket percekig tudom nézni, olyan gyermeki örömmel tölt el, hogy szinte kínos. Mikor megláttam a boltban, majdnem sikítottam, mert már nagyon rég akartam világítós csillagokat a falamra, de sehol nem találtam. Vajon az ember hány éves koráig aludhat el így?

És itt vannak a képek

Oktoberfest

"Ez volt az első értelmes prédikáció, amit Európában hallottam" - mondta az etióp barátnőm, miután ma kijöttünk a templomból. A prédikáció kétségkívül jó volt, és ez az állítás azért enyhe túlzás, ha azt nézzük, hogy még nem hallotta Európa összes lelkészének prédikációját. De azért én nagyon elszomorodtam. Tényleg ez a mi vallási kultúránk? Csodaszép több száz éves templomok, gyönyörű orgonák, tekintélyes lelkészek... az afrikaiak pedig azt kérdezik a wittenbergi főtemplomban a prédikáció után: hol vagy Istenem? Mert hogy itt nem, az biztos.  (Tényleg ezt mondta!)
Vajon csak a kultúránk más, és az európai kimértséghez az istentiszteleten sem fér hozzá az afrikai temperamentum? Lehet, igen, hogy a kulturális különbségeket is figyelembe kell venni, de én akkor is szomorú vagyok, hogy sok európai gyülekezet nem jó vendéglátó, nem tudja megadni az idegen földről jövőknek, amire vágynak. És nem csak az afrikaiaknak... sokszor az európaiaknak sem.

Nnnna, de térjünk is a lényegre: München. Vicces dolog ez az Oktoberfest. Az ember nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen. Annyira drága, és olyan sokan vannak, hogy majdnem sikítófrászt kaptam. A sörsátrakba nem lehetett bejutni, kint állt a sor, és ha egy ember kijött, beengedtek egy másikat. De zuhogó esőben nem olyan idilli ácsorogni... így mi nem is mentünk be, hanem egy kinti söröző mellett döntöttünk. A németek vicces népviseletbe bújnak ilyenkor, a fiúk kantáros rövidnadrágba kockás inggel, a lányok meg olyan cicikidobós jódlizó ruhába, a nyakukba pedig mézeskalács szivet akasztanak. Volt alkalmam most először kipróbálni a fehér virslit és az egy literes sört, amit alig bírtam felemelni... a németek biztos nagyon izmosak lehetnek, nekem még gyakorolni kell.
München egyébként nagyon szép, de még jobban tetszett volna, ha nem zuhogó esőben kell megcsodálnom. A hajam önálló életre kelt, és a párától összeállt egy nagy göndör gyapjúvá, így kissé frusztrált voltam, de ez rajtam kívül mást nem zavart, a vendéglátóim igazán kedvesek voltak.

Apróságok

1. Egy etióp lánnyal bandázom, tőle tudtam meg, hogy az etiópok másképp néznek ki, mint a többi afrikai nép. Ezért ők messziről megismerik egymást. (Azt hiszem kisebb a fejük. Én eddig ennyit tudtam leszűrni...) Mennyire jó volna, ha messziről ki tudnám szűrni a magyarokat! Nem kellene állandóan fülelnem, hogy hol hallok meg egy-egy magyar szót...

2. Sosem gondoltam volna, hogy a magyar konyhából leginkább a tejföl fog hiányozni. Rakott krumplit nyakon önteni tejszínnel? Brrrr.... Jó hogy nem tejszínhabbal...

3. Nagymaroson Patrikkal anno megtaláltuk az álom-kávézómat, egy kis cukrászda-édességbolt-kávézó ötvözetét, az én leghőbb vágyamat. Ez a hely egészen kicsi, és barátságos, kis kerámiacsuprokban szolgálják fel az italokat, és a polcok tele vannak lekvárral és mindenféle csokival. Na most, Erlangenben ilyen kis kuckóból minden utcában van egy. Még nem mertem bemenni, a megfelelő alkalomra várok :)

4. Világéletemben megrögzötten elleneztem a kollégiumokat. Soha eszembe sem jutott, hogy a teológus-otthonba beköltözzek, mert borzasztóan szerettem otthon lakni. De tegnap, mikor a vacsoránál hirtelen tizen lettünk a konyhában, mindenki más országból, rájöttem, nem is olyan borzasztó kollégiumban lakni...

5. A városcentrumban van egy könyvespolc, amiről bárki elvihet könyveket. Azt hiszem, ilyen már Budapesten is létezik. Én mindenképp el akartam kezdni németül olvasni, ezért elhoztam egy könyvet, aminek a címében benne volt a "Pfrarrer" szó. (Magyarul "lelkész"- a szerk.) Gondoltam egyházi dolog nem árthat meg. Közben kiderült, hogy egy nagyon vicces könyv, egy lelkészfeleség kalandjairól szól. Micsoda jel! Lehet, hogy egyszer nekem is könyvírásba kellene fognom... 

Minden jóban van valami még jobb: Wittenberg

Hadd kezdjem előbb egy rossz hírrel, csakhogy inkább a végén mosolyogjatok, ne az elején. Ez van srácok, a negatívumokkal is számolni kell... Szóval ma volt a DSH nyelvvizsgám, ami az unfairség netovábbja, hogy az ötödik napomon már nyelvvizsgáznom kell. Állítólag azért, mert mesterképzésre akarok járni... (Akarok?!)
Szóval, 5 órán keresztül csak írtam, hallgattam, koncentráltam, pedig éreztem, hogy én már nem akarok többet nyelvvizsgázni soha-soha többet. Már annyiszor estem át ezen a stresszen, hogy teljesen nyelvvizsgamentes életet akarok élni. Mikor a szövegírás résznél tartottam, négy óra tömény koncentrálás után, végem lett: ültem a papír fölött, gyászbeszédet mondva a szánalmas fogalmazásom és hiányos szóismeretem felett, és feladtam. Képtelenség 7 éve eltemetett nyelvtudással egy B2 szintű nyelvvizsgát rögtön letenni. Így beletörődtem, hogy ebben a félévben nem lesz bizony semmiféle mesterképzés, jó leszek én vendéghallgatónak is, nem szégyen az...

(Persze hogy közhelyes legyek, a remény hal meg utoljára, az eredmény meg csak kedden derül ki...)

És most, türürüm türürüm - ez volt a dobpergés - Wittenberg! Csodálatosan fantasztikus volt. Egy itthon 3 csillagos szállodának megfelelő kollégiumban laktunk, ahol az ágy olyan kényelmes volt, hogy ki sem akartam kelni. Két-két magyar lánnyal és fiúval ismerkedtem össze, akikkel nagyon egymásra találtunk, csak kár, hogy Németország 5 különböző pontjára készültünk utazni. Nagyjából mindenki orthodox (naná, hiszen 25 emberből 15 román) és református volt, így senki nem osztozott a lelkesedésemben, mikor sikítozva mutogattam, hogy "Itt sétált Luther, itt házasodott Luther és ott van Luther szobraaaaa!!!!" Amikor a Stadtkirchében voltunk istentiszteleten, és belegondoltam, hogy a lelkész most azon a szószéken prédikál, amin Luther a böjti prédikációit elmondta, majdnem elsírtam magam. Mindenféle túlzó bálványimádás nélkül borzasztóan megérintett, hogy ott vagyok. Bár nem tudom, hogy mit érezhet olyankor egy lelkész, ha ugyanazon a helyen kell prédikálnia, mint Luthernek. Engem már az a gondolat is nagyon elbátortalanított, hogy olyan szószékre kell felmennem, ahol előttem Keveházi Laci bácsi prédikált.

Második este végképp a tetőfokára hágott a történelmi hangulat, mert középkori vacsorát készítettek nekünk. Ez sok-sok húst és borsót mindenféle formában jelentett, mert Luthernek a borsópüré volt a kedvenc kajája. Bár én inkább egy jó kis sült krumplira szavaztam volna... és hozzá barna sört ittunk, a korsón pedig szintén Luther arca díszelgett, mint mindenütt másutt. Erős volt a kísértés, hogy elhozzam, főleg, hogy állítólag ilyen korsót már nem lehet kapni. És egyébként semmiféle gusztustalan reformációs emléktárggyal nem találkoztam, se zenélődobozzal, se semmivel. Schade.

Tegnap délután kellett visszautaznom Erlangenbe, de mintha a fogamat húzták volna. A többiek délután nézték meg belülről Luther és Melanchton házát, és én helyette a vonaton poshadtam. Ez sajnos másodszori látogatást jelent.

További két pozitívum, hogy meghívtak a müncheni Oktoberfestre, és hogy a vonaton megismerkedtem egy lánnyal, akivel egy óráig tudtam németül beszélni. Ilyen apró örömeim vannak.

Megérkeztem!

Épp most sikerült túllépnem a tízmondatos, értelmes beszélgetés küszöbét egy német lánnyal, így gondoltam megérett az alkalom egy bejegyzésre.

Tehát tegnap reggel elindultam. Anyáékkal könnymentesen fényképezkedtünk a vonaton - miközben jó magyar turista módjára elálltuk mindenkinek az útját -, majd 8 órát utaztam zökkenőmentes átszállásokkal. (És közben csak egy magyar fiú próbált meg felszedni, de az ő közeledését hárítottam, helyette inkább körbebarikádoztam magam a bőröndjeimmel.) Elsőre (!!) megtaláltam a szállásomat, bár a hátizsákom OLYAN nehéz volt, hogy ma reggel heves izomfájdalmak közepette tudtam csak felkelni. A koli tisztára olyan, mint a Mandák-otthon Fóton. Fa lépcsők, félemeletek és folyosók mindenhol: egyszóval labirintus. Mindig csak azt hallom, hogy csukódnak az ajtók, hogy valaki mászkál a lépcsőn, de embereket alig látni... Lehet, hogy nincsenek is? :O Tegnap ez még frusztrált és alig mertem kijönni a szobámból, nehogy valakivel beszélgetnem kelljen, és erre az sem segített rá, hogy mikor bementem az ebédlőbe, egy vacsorázó párral találkoztam: nem viccelek, egy értelmes mondatot nem tudtam összehozni. Ők viszont nem mutattak túl sok empátiát, így mivel totális kudarcba fulladt a legelső ismerkedésem, bementem a szobámba sírni. Mára már összeszedtem magam, és elhatároztam: nem érdekel, hogy hogy tudok beszélni, csak fogok. Ami a számon kifér. Eddig jól is sikerül, ma már a szomszédommal is megismerkedtem és most a konyhában is sikerült eldumcsizni egy lánnyal. Ő válaszolta meg a fantomember elméletemet, ugyanis itt most vannak vizsgák és mindenki arra tanul, ezért tűnik üresnek az épület. (De ilyenkor?? Hát milyen szemeszter ez?!)

Egyébként ma már sikerült akklimatizálódnom. Reggel elindultam, hogy kerítsek valami reggelit, de helyette egy otthonfelszerelés boltban lyukadtam ki, így totálisan kidekoráltam a szobámat: színes ágynemű, kávés kép a falra, illatozó potpouri, élmény itt lakni... (Bár Márai Sándor tanácsát, miszerint ne párnázzuk ki az ideiglenes szállásunkat, nem fogadtam meg... tudod ki fog 10 hónapig egy kórházi szobában lakni?!)
Ma este elmentem istentiszteletre, amiből semmit nem értettem, de nagyon úgy tűnt, hogy a többi 7 ember sem, mert az énekeket senki, de még a lelkész SEM énekelte. Lehet, hogy itt csak az instrumental zene a divat? Kifelé menet teljesen kétségbeestem azon, hogy mit kell köszönni a lelkésznek?! Annyira lefagytam, hogy egy halovány "Tschüss"-t tudtam kinyögni, de ezt még akárminek is lehetett érteni. Ő is mondott valamit, de azt nem értettem.

Holnap pedig Berlinbe veszem az irányt, mert kezdődik az Einführungstagung, amire szerintem magyar kifejezés nincs. Első találkozó az ösztöndíjasokkal, Wittenbergben.
Szóval majd hozom haza a tömény Luther-giccset, "Erős vár a mi Istenünk"-et játszó zenélődobozt Patriknak, meg ilyeneket.

Három napig tartó csoda

3 nap. Ennyi van még hátra az itthonból. Annyira tudom irigyelni azokat az embereket, akiknek sok idejük van egymásra, megengedhetik maguknak a semleges hozzáállást, és nem kell minden pillanatban búcsútól könnyes szemmel rebegniük minden szerettükre. Nyilván ők meg engem irigyelnek, amiért ösztöndíjra megyek. Az embereket, akik nem úgy tervezik az elkövetkezendő napjaikat, mint egy sakkjátszmát: apukámat reggelre, a barátnőmet délre pakolom, a fiúmat délutánra, anyukámat estére. És akkor még nem is szóltam a valódi pakolásról! Persze akármelyikükkel vagyok, bűntudatom van a többiek miatt.

Mikor 16 éves koromban Finnországba készültünk az ifivel, emlékszem, hogy nagyon nem volt kedvem menni. (Bár akkor még nem ismertem a "nincs kedvem elutazni" érzés valódi fogalmát.) Tisztán előttem van, hogy a pilisi fürdőszobánkban mosom a kezem, és közben Anya kérdezi, hogy várom-e már az utazást, én pedig fintorogva válaszolom, hogy nem. Az okára már sajnos nem emlékszem, de visszamenőleg szidom magam, hogy egy egyhetes utazásban ugyan mit nem vártam?! Nem tudtam értékelni a rövidséget. Arról nem is beszélve, hogy miután hazajöttem, egy óráig sírtam a kocsiban, hogy "ki a halálnak volt kedve hazajönni, vissza akarok menni..." (Úgy látszik a finnországi utazások kísérteties hasonlóságokat mutatnak. És itt most nem arra utalgatok, hogy másodjára sem akartam menni... ) Van egy nagyon közhelyes mondás, miszerint ha nem vársz valamit, annál jobb lesz. Az első finnországi utam ezt igazolta, ezért igyekszem ennek reményében felkészülni az előttem álló megpróbáltatásra, és kihasználni ezt a három napot. Előre is elnézést azoktól, akik kimaradnak a 72 órába való beszuszakolásból, nekik fenntartom a helyet decemberre.

Az ösztöndíj itthon kezdődik

Teljesen "véletlenszerű", hogy én most épp Németországba, sőt Erlangenbe készülök. Azért csak "véletlenszerű" és nem véletlenszerű, mert Isten nagyon is direkt akarta így, én tudom. De azért jól megszivatott ezzel, és ezért én is magamat. Épp itt az idő, hogy az átélt negatívumokat jóra fordítsa.

Kezdjük nagyon az elején. Én mindig is angol nyelvterületre vágytam, azon egyszerű oknál fogva, hogy angolul tudok, németül meg nem. De mindenféle bonyolult magánéleti szálak miatt mégis Németországba pályáztam meg egy ösztöndíjat. A Magánéleti Szálam azonban elszakadt, csakhogy a jelentkezés után, amit már nem lehetett visszacsinálni. Fiúk mennek, ösztöndíjak jönnek. Annyit még lehetett a pályázaton finomítani, hogy nem Göttingenbe megyek, hanem Erlangenbe, mert ott legalább tanulhatok kedvemre való tárgyakat, egyházi publicisztikát például. Már épp kezdtem volna megbarátkozni a német gondolatokkal, mikor bekúszott a képbe egy új Magánéleti Szál, és őt bizony itt kell hagyni egy évre. Szóval gördülékeny már a jelentkezés sem volt, de "szerencsére" az izgalmak már csak fokozódtak. Nyáron felejthetetlen kalandokban volt részem: huszonötezerért hitelesíttettem az érettségimet, közjegyzőnél pecsételtettem a diplomámat és fagytam le újból és újból a monitor előtt a sokadik német levelet olvasva. (Mit olvasva?! Egyenesen ittam a szavaikat... )

De ekkor még nem durvultak igazán. Kiderült, hogy a beiratkozáshoz le kell tennem egy nyelvvizsgát (A már meglévőn felül. Kérdem én, minek nemzetközi nyelvvizsga, ha úgysem fogadják el?!), ami csak és kizárólag október elsején van. Csakhogy akkor én már egy másik eligazításon veszek részt Wittenbergben. A manusz, akinek a problémámat tört németséggel felvázoltam, csupa báj és kellem volt, közölte, hogy nincs más időpont, vagy menjek Münchenbe vizsgázni, vagy nem iratkozhatok be. És most jön az intellektuális orgazmus: a nyelvvizsgára felkészítő kurzust csakis előtte egy héttel, szeptember 13-án, 10 órakor, készpénzben lehet befizetni. Semmikor máskor, sem átutalni, csakis akkor. És ha nem utazol oda külföldiként (Ja, ich bin Ungarin), akkor nem mehetsz a kurzusra. Ha tíz perc alatt befizetted, utána még dekkolhatsz ott egy hétig, várva, hogy elkezdődjön az életed...

Már most egy évre elegendő feladatot küzdöttem le, és még el sem indultam! Bár nem becsülöm le az utolsó pillanatokban érkező meglepetéseket, de jelenleg célegyenesben érzem magam, és úgy tűnik szeptember 26-án nekivágok...