Megérkeztem!

Épp most sikerült túllépnem a tízmondatos, értelmes beszélgetés küszöbét egy német lánnyal, így gondoltam megérett az alkalom egy bejegyzésre.

Tehát tegnap reggel elindultam. Anyáékkal könnymentesen fényképezkedtünk a vonaton - miközben jó magyar turista módjára elálltuk mindenkinek az útját -, majd 8 órát utaztam zökkenőmentes átszállásokkal. (És közben csak egy magyar fiú próbált meg felszedni, de az ő közeledését hárítottam, helyette inkább körbebarikádoztam magam a bőröndjeimmel.) Elsőre (!!) megtaláltam a szállásomat, bár a hátizsákom OLYAN nehéz volt, hogy ma reggel heves izomfájdalmak közepette tudtam csak felkelni. A koli tisztára olyan, mint a Mandák-otthon Fóton. Fa lépcsők, félemeletek és folyosók mindenhol: egyszóval labirintus. Mindig csak azt hallom, hogy csukódnak az ajtók, hogy valaki mászkál a lépcsőn, de embereket alig látni... Lehet, hogy nincsenek is? :O Tegnap ez még frusztrált és alig mertem kijönni a szobámból, nehogy valakivel beszélgetnem kelljen, és erre az sem segített rá, hogy mikor bementem az ebédlőbe, egy vacsorázó párral találkoztam: nem viccelek, egy értelmes mondatot nem tudtam összehozni. Ők viszont nem mutattak túl sok empátiát, így mivel totális kudarcba fulladt a legelső ismerkedésem, bementem a szobámba sírni. Mára már összeszedtem magam, és elhatároztam: nem érdekel, hogy hogy tudok beszélni, csak fogok. Ami a számon kifér. Eddig jól is sikerül, ma már a szomszédommal is megismerkedtem és most a konyhában is sikerült eldumcsizni egy lánnyal. Ő válaszolta meg a fantomember elméletemet, ugyanis itt most vannak vizsgák és mindenki arra tanul, ezért tűnik üresnek az épület. (De ilyenkor?? Hát milyen szemeszter ez?!)

Egyébként ma már sikerült akklimatizálódnom. Reggel elindultam, hogy kerítsek valami reggelit, de helyette egy otthonfelszerelés boltban lyukadtam ki, így totálisan kidekoráltam a szobámat: színes ágynemű, kávés kép a falra, illatozó potpouri, élmény itt lakni... (Bár Márai Sándor tanácsát, miszerint ne párnázzuk ki az ideiglenes szállásunkat, nem fogadtam meg... tudod ki fog 10 hónapig egy kórházi szobában lakni?!)
Ma este elmentem istentiszteletre, amiből semmit nem értettem, de nagyon úgy tűnt, hogy a többi 7 ember sem, mert az énekeket senki, de még a lelkész SEM énekelte. Lehet, hogy itt csak az instrumental zene a divat? Kifelé menet teljesen kétségbeestem azon, hogy mit kell köszönni a lelkésznek?! Annyira lefagytam, hogy egy halovány "Tschüss"-t tudtam kinyögni, de ezt még akárminek is lehetett érteni. Ő is mondott valamit, de azt nem értettem.

Holnap pedig Berlinbe veszem az irányt, mert kezdődik az Einführungstagung, amire szerintem magyar kifejezés nincs. Első találkozó az ösztöndíjasokkal, Wittenbergben.
Szóval majd hozom haza a tömény Luther-giccset, "Erős vár a mi Istenünk"-et játszó zenélődobozt Patriknak, meg ilyeneket.

Három napig tartó csoda

3 nap. Ennyi van még hátra az itthonból. Annyira tudom irigyelni azokat az embereket, akiknek sok idejük van egymásra, megengedhetik maguknak a semleges hozzáállást, és nem kell minden pillanatban búcsútól könnyes szemmel rebegniük minden szerettükre. Nyilván ők meg engem irigyelnek, amiért ösztöndíjra megyek. Az embereket, akik nem úgy tervezik az elkövetkezendő napjaikat, mint egy sakkjátszmát: apukámat reggelre, a barátnőmet délre pakolom, a fiúmat délutánra, anyukámat estére. És akkor még nem is szóltam a valódi pakolásról! Persze akármelyikükkel vagyok, bűntudatom van a többiek miatt.

Mikor 16 éves koromban Finnországba készültünk az ifivel, emlékszem, hogy nagyon nem volt kedvem menni. (Bár akkor még nem ismertem a "nincs kedvem elutazni" érzés valódi fogalmát.) Tisztán előttem van, hogy a pilisi fürdőszobánkban mosom a kezem, és közben Anya kérdezi, hogy várom-e már az utazást, én pedig fintorogva válaszolom, hogy nem. Az okára már sajnos nem emlékszem, de visszamenőleg szidom magam, hogy egy egyhetes utazásban ugyan mit nem vártam?! Nem tudtam értékelni a rövidséget. Arról nem is beszélve, hogy miután hazajöttem, egy óráig sírtam a kocsiban, hogy "ki a halálnak volt kedve hazajönni, vissza akarok menni..." (Úgy látszik a finnországi utazások kísérteties hasonlóságokat mutatnak. És itt most nem arra utalgatok, hogy másodjára sem akartam menni... ) Van egy nagyon közhelyes mondás, miszerint ha nem vársz valamit, annál jobb lesz. Az első finnországi utam ezt igazolta, ezért igyekszem ennek reményében felkészülni az előttem álló megpróbáltatásra, és kihasználni ezt a három napot. Előre is elnézést azoktól, akik kimaradnak a 72 órába való beszuszakolásból, nekik fenntartom a helyet decemberre.

Az ösztöndíj itthon kezdődik

Teljesen "véletlenszerű", hogy én most épp Németországba, sőt Erlangenbe készülök. Azért csak "véletlenszerű" és nem véletlenszerű, mert Isten nagyon is direkt akarta így, én tudom. De azért jól megszivatott ezzel, és ezért én is magamat. Épp itt az idő, hogy az átélt negatívumokat jóra fordítsa.

Kezdjük nagyon az elején. Én mindig is angol nyelvterületre vágytam, azon egyszerű oknál fogva, hogy angolul tudok, németül meg nem. De mindenféle bonyolult magánéleti szálak miatt mégis Németországba pályáztam meg egy ösztöndíjat. A Magánéleti Szálam azonban elszakadt, csakhogy a jelentkezés után, amit már nem lehetett visszacsinálni. Fiúk mennek, ösztöndíjak jönnek. Annyit még lehetett a pályázaton finomítani, hogy nem Göttingenbe megyek, hanem Erlangenbe, mert ott legalább tanulhatok kedvemre való tárgyakat, egyházi publicisztikát például. Már épp kezdtem volna megbarátkozni a német gondolatokkal, mikor bekúszott a képbe egy új Magánéleti Szál, és őt bizony itt kell hagyni egy évre. Szóval gördülékeny már a jelentkezés sem volt, de "szerencsére" az izgalmak már csak fokozódtak. Nyáron felejthetetlen kalandokban volt részem: huszonötezerért hitelesíttettem az érettségimet, közjegyzőnél pecsételtettem a diplomámat és fagytam le újból és újból a monitor előtt a sokadik német levelet olvasva. (Mit olvasva?! Egyenesen ittam a szavaikat... )

De ekkor még nem durvultak igazán. Kiderült, hogy a beiratkozáshoz le kell tennem egy nyelvvizsgát (A már meglévőn felül. Kérdem én, minek nemzetközi nyelvvizsga, ha úgysem fogadják el?!), ami csak és kizárólag október elsején van. Csakhogy akkor én már egy másik eligazításon veszek részt Wittenbergben. A manusz, akinek a problémámat tört németséggel felvázoltam, csupa báj és kellem volt, közölte, hogy nincs más időpont, vagy menjek Münchenbe vizsgázni, vagy nem iratkozhatok be. És most jön az intellektuális orgazmus: a nyelvvizsgára felkészítő kurzust csakis előtte egy héttel, szeptember 13-án, 10 órakor, készpénzben lehet befizetni. Semmikor máskor, sem átutalni, csakis akkor. És ha nem utazol oda külföldiként (Ja, ich bin Ungarin), akkor nem mehetsz a kurzusra. Ha tíz perc alatt befizetted, utána még dekkolhatsz ott egy hétig, várva, hogy elkezdődjön az életed...

Már most egy évre elegendő feladatot küzdöttem le, és még el sem indultam! Bár nem becsülöm le az utolsó pillanatokban érkező meglepetéseket, de jelenleg célegyenesben érzem magam, és úgy tűnik szeptember 26-án nekivágok...