Itthon otthon lenni

Az a furcsa abban, hogy megint itthon vagyok, hogy egyáltalán nem furcsa. Minta sose lettem volna Erlagenben. Reggel még ott ébredtem fel, este pedig a saját ágyamban feküdtem le, de olyan természetes volt, mintha mindig ezt csináltam volna. Azt hiszem egyelőre sikerült megvalósítanom amit Márai ír az idézetben: ------>
Nem babusgattam otthonommá a koliszobát, mert egész egyszerűen nekem Erlangen nem az otthonom. Sikerül mindenhol otthonosan éreznem magam, de ez csak olyan, minthogy a mikuláscsoki is OLYAN, mint a csoki. De az nem  az.

Megjegyzem a legjobb dolog, amit kint megtettem, hogy megvettem a karácsonyi ajándékokat, még novemberben, (igen, nem a jézuska hozza, bocs.) itt és most ugyanis ez emberiség elleni merénylet volna. Vásárlás híján azonban tényleg azt csinálhatom, ami a karácsonyban jó:például karácsonyi énekeket énekelhetek Patrikkal, mint tegnap este. Végre ez az idő is eljött, hogy merek előtte énekelni. Annyira, de annyira jó itthon lenni!

Erdei istentisztelet

Kétségtelenül nagyon romantikus egy didergős téli estén, lámpásokkal kimenni az erdőbe, lépkedni a puha havon, christmas carol-okat énekelgetni, karácsonyi történeteket mesélni, és testvéri szeretettel, könnybelábadt szemmel pillogni a társaidra. 

Ez volt az elmélet tegnap este. Az elején valóban majd elolvadtunk a gyönyörűségtől, ahogyan a telihold rásütött az erdőre. Azt mondták nekünk, hogy kb. fél óráig fogunk sétálni és három megálló lesz, ahol átjárhat minket a karácsonyi hangulat. Fél óráig én is teljesen átszellemültem... de aztán inkább Maslow piramisát testesítettem meg, mert rájöttem, hogy megfagyok. A nem megfagyás alapvető testi szükséglet, ezért ennek fenntartása érdekében abszolút nem tudtam figyelni a lelki szükségleteimre. És mikor már a harmadik megállónál úgy néztem ki, mint Jack a Titanic végén, szóval hogy még a szemöldököm is deres volt, akkor elkezdtünk "aki akar, mondhat egy imát" játszani. = Mindenki a másikra várt, mert senki nem akart megszólalni. És csak álltunk, és álltunk, és már az járt a fejemben, hogy a mécsesemmel felgyújtok egy fenyőt, mert akkor legalább meleg lesz. Meg világos. Mikor végre visszaértünk, forró levessel akarták kiszúrni a szemünket, pedig nekem legalább a dunaújvárosi hőerőműre lett volna szükségem, hogy kiolvadjak. 

Tanulság: vagy szervezz erdei istentisztelet nyáron, vagy ha télen, akkor ne az erdőben legyen, hanem egy kondér forralt bor mellett.

A könyv, amiben egy lótuszvirág is lehet gonosz

Egész eddigi életemben olvasás közben arra vártam, hogy minden könyv legyen olyan, mint a Tajtékos napok. Soha nem fogalmazódott meg bennem, de mindig is azt akartam. Ami festészetben Dalí, az az irodalomban Boris Vian. Ennél nagyobb őrültségeket senki nem képes leírni, mégis minden szava valóságos. Még soha nem éltem meg könyvnél ilyen masszív lelki hullámzásokat, hogy az elején olyan vattacukrosan gejl, hogy folyok le a székről, a végén pedig annyira szörnyű és groteszk, hogy legszívesebben kidobnám az ablakon.

"Az autó egy útszéli szálloda előtt fékezett. Ez már a jó országút volt: sima, jól fényképezhető visszfényektől selymesen csillogó, mindkét szélén tökéletesen henger alakú fákkal, üde fűvel, napfénnyel, tehenekkel a mezőn, korhadt sorompókkal, virágpalánkokkal, almákkal az almafákon; kupacokban állt rajta az avar, helyenként hó tarkította a tájat, meg pálmafák meg mimózák és északi fenyők a hotel kertjében, valamint egy rőt hajú, borzas fiú, ki birkákat meg egy részeg kutyát hajtott. Az út egyik oldalán fújt a szél, a másikon nem. Az ember azt választotta, amelyiket óhajtotta. Csak minden második fának volt árnyéka, s csak az egyik árokban brekegtek a békák." 

Álom

A nagymamám (?) kísért ki a vonatállomásra, ugyanis ösztöndíjra utaztam egy évre. Az a tudat volt bennem, hogy egy darabig megyek vonattal, aztán pedig átszállok egy nagy óceánjáró hajóra, mert az ösztöndíjam Brazíliába szólt. Már amúgyis tök rossz érzésem volt, hogy ilyen messzire, mondhatni a világ végére kell utaznom, és hogy fogok ott boldogulni, de a vonaton vettem észre, hogy igazából alig pakoltam be valamit. Majdhogynem minden fontos dolgot  otthon hagytam. Volt egy kis listám, rajta a szükséges dolgokkal, de azok közül szinte semmit nem pakoltam be. Megnéztem a prospektust, amit kaptam az ösztöndíjról és mit látok? Hogy nem is Brazíliába szól az ösztöndíjam, hanem valami indonéz kis szigetre. Totál bestresszeltem, hogy te jó ég, hát én nem erre számítottam, azt hittem, hogy Brazíliába megyek?! (Nem mintha nem lenne totál mindegy. Mind a kettő a világ vége...) Nagyon-nagyon féltem, hogy most hogy a viharba fogok visszakeveredni, mikor az két teljesen ellentétes irányban van... És emlékszem, hogy végig azon gondolkodtam, hogy ha most egy évet kell a kínaiaknál - mert hogy azok is úgy néznek ki mint a kínaiak - töltenem, akkor Patrik nem fog engem megvárni.

Azt hiszem agyamra ment az utazgatás. 

Számból vetted ki a szót, Sanyikám

"Nagyon fájt a szívem, egy évig azt hittem, hogy belehalok. De aztán felébredtem egy napon, és megtudtam valamit ... Igen, azt a legfontosabbat, amit csak egyedül tudhat meg az ember. Megmondjam?... Nem fog fájni? ... Kibírod? ... Hát igen, én kibírtam. De nem szívesen mondom meg senkinek, nem szeretem elvenni az emberek hitét, egy gyönyörű téveszmébe vetett hitüket, amiből annyi szenvedés, de annyi nagyszerűség is származik: hőstettek, műalkotások, csodálatos emberi erőfeszítések. Te most olyan lelkiállapotban vagy, tudom. Mégis azt akarod, hogy megmondjam? .. . Hát ha akarod. De ne haragudj reám aztán. Nézd, drágám, engem Isten megvert és megajándékozott ezzel, hogy megtudhattam és kibírtam és nem haltam bele. Mit tudtam meg? Hát azt, szívem, hogy nincsen igazi. Egy napon felébredtem, felültem az ágyban, és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, azaz egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden ..."

/ Márai Sándor: Az igazi/

Emberek nélkül...

Németországban emberemlékezet óta be van borulva, ezért a kedvem exponenciálisan csökkent napról napra, mígnem ma a totális depresszivitáson megnyugodott. Tipikusan az a helyzet állt elő, amit a lány mond a Volt egy tánc-ban. Mikor egy kisbabánál tízből kilencszer tudni lehet, hogy miért sír, de egy alkalommal nem. És akkor megnyugtatni sem lehet, hanem egyszer csak elmúlik a rossz kedve. Ma egész nap alig vonszoltam magam, és még csak megfejteni se tudtam, miért vagyok ennyire lerottyanva. Mikor délután elaludtam olvasás közben, arra ébredtem, hogy sírni akarok. Minden próbálkozásom a felvidulásra kudarcba fulladt.
Aztán este a blogírásos órámon leszüreteltem a múltkori cikkem gyümölcseit, hiszen egy oldalnyi írással egy egész napot szenvedtem, de most nagyon megdicsértek - noha szerintem csak udvariasságból -, ami már egy kicsit megdobta az endorfin szintemet. Utána pedig átkullogtam a szokásos keddi ESG istentiszteletre. Az úton lehorgasztott fejjel azon gondolkodtam, hogy Istent nem kérhetem arra, hogy vidítson fel, mert ő mégsem egy artista vagy egy humorista, egyszer igazán lehetek tiszta szívemből szomorú. Csakhogy attól, hogy én nem kérem, ő még adhatja. Ez volt az igehirdetés alapigéje:

"Amikor kiáltottam, meghallgattál engem, bátorítottál, lelkembe erőt öntöttél." /Zsolt 138,3/

Elég aktuális. A borzasztó kedves lelkésznő, akivel nagyon csípjük egymást (és nem mellesleg irtó dögös rövid haja van) pedig arról prédikált, hogy Isten többek között azért született meg kisgyerekként, hogy emberként tudjunk vele beszélni. Hogy szemtől szemben mondhassuk el neki, hogy mi bánt. És hogy így, "mint férfi a férfival" lépjünk egymással kapcsolatba. Azta. Erre sosem gondoltam. Így az advent, amikor arra várunk, hogy Istennek "arca legyen", minket bátorít és erőt ad nekünk. Na hát az tuti. Utána úgy felvillanyozódtam, mint akit konnektorba dugtak. És rájöttem, hogy nem is volt annyira ok nélküli az a szomorúság: a közösség hiányzott.

Szedjük le a karácsonyfát!

Olyan szép kezdeményezésre lettem figyelmes az itteni teológia aulájában. Meg a menzán, meg tulajdonképp minden közösségi helyen. Az ESG és KHG (evangélikus és katolikus ifjúsági szervezetetek) már nem a megszokott "cipősdoboz akcióval" nyomulnak, hanem felállítottak mindenhova egy karácsonyfát, tele színes cetlikkel. És itt most nem az a feladat, hogy együtt díszítsük fel a fát, épp ellenkezőleg: a lényeg, hogy mindenki levehet egy-egy cetlit, amire ajándékok nevei vannak írva, alá pedig, hogy kinek van rá szüksége. Egy doboz tea a helyi hajléktalanszállónak, egy C&A utalvány az anyaotthonnak, satöbbi. Szerintem sokkal királyabb ilyen módon lebontani egy fát, mint díszekkel feldíszíteni. Én is magamhoz ragadtam két cetlit, és elhatároztam, ezalkalommal nem aro gazdaságos teát fogok venni, hanem a legjobb minőségűt. Hogy lehet, hogy egy-egy kreatív ötlet hatására az ember kedve jobban megjön az ajándékozáshoz?

Adventi összefogás a tele kápolnáért

Jövő hétre a "Blogírás médiaetikai szempontból" című órámra egy kommentárt, sőt méginkább egy kritikát kell írnom egy közéleti heppöningről. Németül. Míg a témán törtem a fejem, arra gondoltam, hogy ez még magyarul sem megy. Lehet, hogy halvérű vagyok, de ritkán csapok az asztalra határozott véleménnyel. Biztos a XXI. századi közöny az oka.

Viszont sosem késő elkezdeni. Patrikkal sokszor beszélgettünk már arról, hogy mennyire siralmas a teológián az áhítatok és az istentiszteletek látogatottsága. Ez tavaly sem volt valami kiemelkedő, de idén talán soha nem látott mélypontra süllyedt, míg tegnap az abszolút minimumon, 7 fő/istentiszteleten állapodott meg. Szerintem ha ennél kevesebb lesz, a lelkész röhögve fogja becsapni maga mögött az ajtót. Vagy legalábbis nagyon jogos lenne. Az összehasonlítás végett mondom, hogy kb. százötvenen tanulunk itt.

Ha ez egy-egy alkalommal, mondjuk a mikulás buli másnapján történne, hát oké, nyilván vannak reggelek, mikor az ember a hajánál fogva se tudja kihúzni magát az ágyból. De hogy minden reggel?! Mit reggel, nincs is korán! Az áhítat fél 10-kor, az istentisztelet szerdánként fél 9-kor van! (Most panaszkodjak, hogy a mi koleszunkban reggel 7-kor van eksön?) Arról nem is beszélve, hogy milyen távot kell megtenni a kápolnáig. Két lépcsőfordulót... rosszabb esetben hármat. Szóval az alapproblémám nem azzal van, ha az ember néha nem megy be, hanem azzal, hogy lassan az lesz többségben, aki a saját áhítatán van ott egyedül! De azon is csak azért, mert ő tartja. És akkor még a tanulást sem tudom felhozni mentségnek. 168 órából 1-et venne el a héten a szerda reggeli istentisztelet. 167-et tanulhatsz.

Milyen fizikai oka lehet annak, hogy hétről hétre kong a kápolna?

Most épp semmilyen mentség nem jut eszembe. (Ja, de, az enyém... de azt 700 km indokolja.) Itt lelki okok vannak a háttérben, hogy kinek-kinek egyenként mi, azt nem tudhatom. Az eredményük viszont az, hogy kritikusra csökkent az igény a közös lelki alkalmakra. A többire nem, mert nagyon király programokat szoktak szervezni a teológián, kerti partitól kezdve a karácsonyi húzásig.

Nem tudom, vajon naiv dolog-e azt várni, hogy ha valaki teológiát tanul, akkor ugyanolyan lelkesedéssel menjen el istentiszteletre, mint a kerti partira? Eddig híve voltam annak, hogy ha kell, akkor legyen katalógusos az áhítat, mint az oviban, de most már úgy gondolom, hogy ez az "erőszak" sem segít. De az sem, ha elszégyelljük magunkat, hogy "júj, de ciki, hogy teológus létünkre nem járunk istentiszteletre." Itt egyedül az segít, ha személyesen leszünk motiváltak. Nem az  iskolavezetésnek van szüksége rá, hogy ott legyünk, (bár biztos nem ártana a jóhírének...) és még csak nem is Istennek. Nekünk, teológusoknak segítene ez, hogy rendben legyünk és később jól tudjuk végezni a munkánkat. 

Pál Feri jobban megfogalmazza ezt, mint én:

"A cselekvés semmiképp nem hagyható el. Sokak helyzete ahhoz hasonlít, mint amikor valaki szeretne megházasodni, de viszonylag kicsi az esélye annak, hogy ha otthon ül, becsönget hozzá az igazi. Érdemes tehát cselekedni. Elmenni valahova, megnézni, meghallgatni, elolvasni valamit. (...) Cselekvés nélkül, befektetett idő és energia nélkül nem lehet meghitt kapcsolatra jutni senkivel sem! A cselekvés pedig sokszor később, utólag nyer igazolást. (...) Ez az istenkapcsolatra vonatkozóan is hasonlóképpen igaz. Megint vasárnap van. Megint elmentünk a templomba. Most akkor mit történt? Egyvalami biztos: az, hogy megint ott voltál! Ennek óriási jelentősége van. Mert felvetted a cipődet és odamentél. Amikor majd visszanézel, akkor azt mondhatod: Mindig ott voltam. Hűséges vagyok."/Pál Ferenc: Természetes spiritualitás, 75 o./

Ha te, kedves Olvasó, jelenleg az EHÉ-re jársz, és osztod ezeket a gondolatokat, akkor az utolsó héten - azaz a jövő héten - menj be minden nap a délelőtti áhítatra. Legyen ez az egy hét egy bizonyíték arra, hogy IGENIS érdekel még minket Isten, szeretnénk vele, és a közösségünkkel együtt lenni.

(Én is be fogok itt menni, minden nap, reggel hétkor. Ha másért nem, szolidarítsatok, amiért ilyen korán kell kelnem :) )

Ha viszont nem értesz egyet ezzel, akkor vitatkozzunk. Nekem mindegy, csak beszéljünk róla.

Most adjatok ti címet, nekem nincs kedvem...

Tehát, visszatértem az élők sorába, feldolgoztam, hogy Patrikot elnyelte a piros vonat, és hogy megint órákra kell járnom. (Épp csak egy kis pihenőt vettem ki arra a hétre.)

Egy szösszenetet engedjetek meg Patrik látogatásáról. Semmi nyálas nem lesz, nyugi. Igen aktívan örültünk egymásnak, sok sört kávét ittunk, kettesben és a barátaimmal is, sok gumicukrot ettünk, google helykeresőset játszottunk, múzeumban volt Nürnbergen, szülinapoztunk Bambergben és évfordulót ünnepeltünk egy görög étteremben (rittyentős volt nagyon...). A távkapcsolat lényegileg semmi más, mint sok közös nyaralás... :) Hahh, és még rímel is...

Azóta pedig próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, és ennek érdekében tettem is, mert Szandi barátnémmal hétvégén elmentünk a nürnbergi adventi vásárra. (Meg vásárolni.) Hát ott nem voltak kevesen, viszont jó sokan igen. Konkrétan nem lehetett megmozdulni, úgy kellett embereket fellökve utat törnünk a megérdemelt forralt borunkhoz. Nem tudtam leküzdeni a keserkés utóízt, hogy ez az egész karácsonyi vásár dolog csak egy cirkusz, és ürügy arra, hogy mindent hatszorannyiért lehessen eladni. Az egészben a legjobban a könyvesbolt tetszett, ahová hálistennek rajtunk kívül senki nem ment be, mert mindenki kint tolongott a heringpartin. De mi benéztünk, és megérte, mert a hatalmas könyvespolcok felett Jézus arca nézett le a plafonról... Szokatlan interpretáció, de biztos Jézus is szerette volna a könyveket, ha akkor már feltalálták volna.

De azért adtam az adventi hangulatnak, még másnap is, mert a templomban Martin Nicol prédikált (!!!), aki annyira SZUPER volt, hogy nekem egész nap villanykörték gyúltak az agyamban. Gyorsan össze is dobtam egy adventi koszorút örömömben.

Kitérőként hadd említsem meg, hogy két hónapja próbálom megkeresni az állam, hogy az ebay és az amazon milyen fantasztikus. Én még a facebook hozzáférésemet is odaadnám, ha otthon is lehetne rendelni tőlük. Egyikről lapról a másikra ugrándozva lelkendezem, hogy milyen olcsó ez is, meg ez is, te jó ég, ez a könyv csak ENNYIBE KERÜL?! Nem lehetne, hogy ezen két oldal magyarországi terjeszkedését kérjem karácsonyra? :)

Igazából nincs visszatérés a kitérő után... Pont. :)