3...2...1...

Mikor év közben hazautaztam, vagy amikor Patrik jött meglátogatni, az utolsó pár napban úgy éreztem, hogy sosem fog eljönni "A várva várt nagy nap". Várom, várom, aztán mikor reggel felébredek, valaki közli, hogy csak vicc volt, nem is jön Patrik. Annyira irreálisnak tűnt mindig az utazás napja, valahogy sosem gondoltam igazán komolyan, hogy be is fog teljesülni.

A múlthéten Strasbourgban sem filozofáltam túlságosan a hazatérésemen, mert vagy épp elvakított az édességboltok kirakata, vagy pedig teológiai előadásokon próbáltam felfogni, hogy miről is van szó. Bennem volt, hogy ha visszajövök Erlangenbe, akkor épp csak levegőt veszek és már otthon is vagyok, de úgy éreztem, hogy ez a pillanat sosem fog eljönni, ott maradok az Európa Parlament előtt csokoládéba fulladva.

Most pedig mégis itt ülök a szobámban és nem merek elkezdeni pakolni. Ma délben csak ültem és ültem, vártam, hátha helyettem valaki elintéz mindent, mert én magam nem tudtam - és még most sem tudok - hozzákezdeni. Félek, hogy ha bepakolok, akkor kiderül, hogy véget ért az ösztöndíjam. (Vagy ami még rosszabb: hogy nem férek be a bőröndjeimbe...) Állandóan azzal jönnek nekem, hogy élvezzem ki az utolsó napokat, meg írjam le, hogy mi volt jó és mi volt rossz, de egyszerűen n.e.m.t.u.d.o.m!! Nem tudom! Annyira izgatott és összezavarodott vagyok, hogy még a bőröndbe sem tudok bepakolni, nemhogy még összegezzek!

Mindenki megállít a folyosón, meg e-maileket írnak, hogy örülnek, hogy megismertek, hiányozni fogok, én meg nem értem, hogy miről beszélnek, mikor a vasárnap úgysem jön el soha! Csak viccelnek, ugye?

Miközben semmire sem vágyom jobban, minthogy végre otthon legyek, de nem tudok elbúcsúzni. Érti ezt valaki? 3 nap. Ennyi maradt. Nem lehetne valahogy ezt a részt kihagyni?

Kis visszatekintésnek, hogy hogy éltem meg a "három nap" lélektanát tíz hónapja: így.

Lélektakarítás

"Megvan az ideje a megkeresésnek,
és megvan az ideje az elvesztésnek.
Megvan az ideje a megőrzésnek,
és megvan az ideje az eldobásnak." /Préd 3,6/

Mennyire közhely, hogy mindennek megvan a maga ideje, és mégis mennyire nem tudjuk figyelembe venni!

Elveszíteni és eldobni egyáltalán nem könnyű, nagyon ritkán sikerül a megfelelő dologtól a megfelelő időben megválni. A szerelmünket, akiről egyik napról a másikra kiderül, hogy rossz tulajdonságai is vannak, kihajítjuk, se puszi, se pá. Otthon a gardróbban viszont az égig tornyosulnak a régi ruhák, a világért sem válnánk meg tőlük, mert "ki tudja, jó lesz még valamikor, majd a gyerekeidnek..." Hát persze, mert én is olyan gyakran hordom a nagymamám ruháit...

Testvérek annyira összevesznek pénzen, családi félreértéseken, hogy évtizedekig nem beszélnek egymással, túl büszkék ahhoz, hogy megkeressék egymást, de azért a kis porcelánkutyusokat meg a mátraházai emlékérmét őrizgetik a sublóton.

Idős emberek úgy távoznak el ebből a világból, hogy életük utolsó percéig kuporgatnak, mert valahol remélik, ha a földi tárgyaikat megőrzik és még jobban vigyáznak rá, talán az ő életük is megőrizhető lesz. Pedig pont ez lenne az idő, mikor a szétosztás a lelküket is megkönnyítené.

Az elveszítés művészetét tanítani kellene, hogy merjünk eldobni kacatokat, de az igazi értékeinkre vigyázzunk.

Másfél hét múlva hazamegyek. Sosem gondoltam, hogy egy év alatt ennyi mindent össze tudok gyűjteni. Tárgyak, amelyeknek nagyon örültem, mikor megvettem, de sokkal jobban örülök nekik most, mikor szétosztom őket. Annyira megkönnyebbültem ma, ahogy lehúztam a rózsaszín virágos ágyneműmet és felhúztam helyette a fehér kórházit. Mert most, hogy egy kosárban várakoznak az elveszítésre váró tollasütők, ruhák, takaró, köntös, most láttam csak be igazán, hogy tényleg egy fogadóban élünk, ahonnan bármelyik percben továbbállhatunk. A szobám kezd visszakeményedni az érkezésem előtti átlag koliszobára és én ennek úgy örülök! Meg vagyok könnyebbülve, mintha minden egyes kiszortírozott tárgy egy súlyt venne le a lelkemről. Tiszta és könnyű lesz, mire hazaérek. 

Megvan az ideje a megőrzésnek. De nem ma. 

Predigt Slam

Mostanában a templomba jártam felhúzni magam. Nem egy gyülekezetbe járok, hanem mindig máshova, de egy hónapja minden vasárnap úgy léptem ki a nagy faajtón, hogy ideges és frusztrált voltam. Csalódás csalódás hátán. Az egyik istentisztelet kétórás volt, azt hittem belehalok az unalomba, a másikon a lelkész úgy beszélt, mintha a telefonkönyvből olvasná fel a neveket ábécé sorrendben. A harmadik szintén kétórás volt, de ott egy órát csak a hirdetések tettek ki, a gyülekezet minden kiskutyája-kiscicája egyenként számolt be a konfirmációs motivációjáról. Őszintén szólva én nem mertem a lelkészeket, vagy a gyülekezeteket hibáztatni, de sejtettem, hogy valami nincs rendjén. Azt gondoltam, hogy bennem van a hiba, mert elvakított a felgyorsult huszonegyedik század és irreverzibilis szekularizációt szenvedtem, többé most már sosem tudom felvenni az istentiszteletek fonalát. Ki tudja... Négy-öt ilyen alkalom után odáig fajult a dolog, hogy végső felindulásomban arra gondoltam, az az egy szerencséje van az egyháznak, hogy lelkész akarok lenni, mert különben végleg elbúcsúznánk egymástól. 

Csak nem hagyott nyugodni a dolog, hogy hogyan lehet az, hogy semelyik istentiszteleten nem érzem azt, hogy a Léleknek csak egy apró fuvallatocskája is ott lenne a templomban... 

(Kivételt képez Martin Nicol pünkösdi prédikációja. Az egy igazi orkánt szabadított ránk.) 

Nem érzem otthon magam, nem gazdagodom általa. Nem mintha én egy nagy retorikai "halljakend" lennék, de némelyik lelkészen úgy szeretném látni, hogy őt is érdekli, amit mond! És hogy tényleg választ akar adni a kérdéseinkre, nem csak elvégzi a kötelességét. 

Lényeg a lényeg: el voltam keseredve nagyon, mert mindkét opció rossznak tűnt: vagy én vagyok alkalmatlan a templomba járásra, vagy az istentiszteletek nagy többsége alkalmatlan a mai emberek számára.

(Persze ez némileg így sarkos.) 

Tegnap este azonban a teológusok Predigt Slam-et szerveztek az udvaron. Tudod mi az a Poetry Slam? Na, ez ugyanaz, csak prédikációban. Négy teológus srác állt ki egy mikrofonnal a kezében, és az általuk választott igékről, illetve témákról egy spontán prédikációt toltak. Volt egy kis vázlatuk, de teljesen szabadon beszéltek. Komolyan mondom, hogy ennyire megérintő és ilyen mély gondolatokat még sosem hallottam ilyen egyszerű szavakkal elmondva. Megértettem, nem kalandozott el a figyelmem, fellelkesített. Nem ez lenne a cél? Hogy Isten igéje el is jusson a hallgatókhoz, ne csak lenyomjunk valamit a torkukon, ami nem is érdekli őket? 

A két legjobbnak értékelt versenyző a végén úgy mérkőzött meg egymással, hogy a közönség jelölt ki nekik egy témát, amiről minimális felkészülési idő után, teljesen spontán kellett prédikálniuk. Bekiabáltak mindenféle jó kis szaftos egyházi közhelyet, míg végül a "szakáll", mint téma nyert. Komolyan mondom, zseniális volt. Az egyikőjük úgy ragadta meg, hogy a szakáll régen az időjárás ellen nyújtott védelmet, de ahhoz, hogy betölthesse védőfunkcióját hosszasan növeszteni, ápolni kell. Nem olyan, mint egy mentőmellény, hogy veszély esetén csak fölkapod 'oszt kész. Akárcsak a hit. Mert sokan mondják, hogy "ó, majd ha idős leszek, hinni fogok, majd a halálom előtt megbánom a  bűneimet, de most még party az élet", de a hitet gyakorolni is kell, nem lehet csak úgy felkapni, mikor épp süllyed a hajónk. 

A másik srác pedig arról beszélt, hogy a szakállat hiába vágod le, mindig újból visszanő. Akárcsak a Jézussal való kapcsolat. Sok szemétséget elkövetünk, amivel megnyirbáljuk ezt a köteléket, de Jézus mindig visszafogad bennünket és újrakezdhetjük. Felhozott példákat a Bibliából és itt jött a legnagyobb aranyköpés: "Amikor Júdás odament Jézushoz, hogy elárulja, akkor Jézus első szava az volt hozzá, hogy barátom. Jézus Júdást is visszafogadta, pedig ő aztán a seggfej-gálán tényleg az első sorban ült!"

Nyilván ez nem szószékre alkalmas prédikáció fajta, hanem fiataloknak az udvarra. De attól még van legitimitása. Mert arról szól, hogy valaki tud-e úgy beszélni a Istenről, Jézusról, a hitéről, hogy abból valami át is menjen a célközönségnek, hogy ők is kapjanak belőle valamit és végre úgy távozzanak, hogy megerősödtek, nem pedig úgy, hogy a falra másznak. 

Ezekből a srácokból szuper missziós lelkész lesz. Belőlem meg nem tudom mi lesz, én csak egy olyan gyülekezetet szeretnék, ahol az emberek úgy érzik magukat, mint én tegnap este. 

Vihar előtti csend

Patrik egyszer azt mondta, hogy a csend is nagyon fontos eleme egy zenei darabnak. Az én életem jelenleg Richard Strauss Alpesi szimfóniájára hasonlít, (úúú, apám, ne mondj semmit, tudom, nagyon megalázó lehet ez most neked...) amiben még ilyen acél lemezzel a mennydörgést is imitálják. Az elmúlt két hónapban állandóan jöttem-mentem, Prágában feküdtem le és Berlinben ébredtem fel, alig töltöttem itthon hétvégét, vagy ha mégis, akkor jöttek látogatók... Nagybőgőtől kezdve a dobig minden hangszert megszólaltattam az én "kora nyári szimfóniámban". De ahhoz, hogy szépen szóljon, kell bele még egy csipetnyi csend. 

Isten mindent eltervezett hozzá, hogy ne nagyon tudjak sajtkukackodni. Hideg lett, rossz idő, megbetegedtem, leadtam a dolgozatomat és az óráim felének is vége már. Semmi más dolgom nincs, mint szépen kiértékelni magamban az itt töltött egy évet, olvasgatni és mindentől szépen elbúcsúzni. Meg mondjuk még hatszáz könyvet beszkennelni.

Gimnazista koromban a nyárelőkön mindig elterveztem, hogy a vakáción egy-egy napon semmi mást nem fogok csinálni, csak egész nap olvasni... Harry Potter, milyen jó lesz, fú! Délelőtt kiültem a kertbe, kezemben a könyvvel... és délben már annyira untam, alig vártam, hogy mehessek valami táborba, vagy legalább a boltba kenyérért. 

Na, hát most is így van. Igazi ál-introvertált vagyok. Mint a fűnyírónk, amit csak bekapcsolni lehet, kikapcsolni nem. A rengeteg utazás és élmény lendülete még nagyban bennem van, hogy kezdjek el most csak úgy simán filmet nézni?!

Úgy szeretnék nyugodtan reflektálni, összeszedni a gondolataimat és méltató körmondatokat megfogalmazni az ittlétemről. De lehet, hogy nem fog sikerülni, mert én olyan lány vagyok, aki alatt "felgyullad a gyöp". (És aki most azt gondolja, hogy nem lehet "de"-vel mondatot kezdeni, téved, ez egy nyelvi babona.) 

Alkalmi kapcsolatok

Mennyire rárakódott erre a kifejezésre az "egyéjszakás kalanddal" való azonosítás! Pedig valójában egy ösztöndíjas év 99%-ban alkalmi kapcsolatokból áll, de nem a huncut értelemben. Ez alatt azt értem, hogy az itt kötött barátságok nagy része az átmenetiség romantikájával van átitatva. Érezzük, hogy hazamegyünk, aztán majd legfeljebb facebookon értesülünk róla, hogy a másik megházasodott, ha addig le nem töröljük egymást. Ezek az alkalmi kapcsolatok 10 hónapig tartanak, ami legalább elég idő arra, hogy megismerjük a másikat és minőségi időt töltsünk együtt. De mi van azzal az igazságtalan dögséggel, hogy némelyekből egy-két szemináriumnyi idő jut nekünk? 

Berlinben töltöttem négy napot a többi ösztöndíjassal. A harmadik napra észrevettük, milyen szuper emberekkel vagyunk körülvéve, majd másnap hazautaztunk. Az egyik magyar barátnőmmel a kezdő szemináriumon, Wittenbergben találkoztunk utoljára, kilenc hónappal ezelőtt! Kilenc! Az alatt már gyerekünk is születhetett volna! A szerencsésekkel legalább még egy hetet együtt töltöttünk Genfben, de valljuk be, hogy még ez a két alkalom sem halad meg összesen másfél hétnél többet. Van, akivel most találkoztam először, majd a búcsúzásnál azon siránkoztunk, hogy mennyire igazságtalan, hogy négy nap volt minden kapcsolat közöttünk. 

Az egy év alatt x+1-szer elképzeltem, milyen fantasztikus lesz majd újra hazatérni. De most, hogy a végidőket élem itt, kezdek tőle nagyon félni. Félek, hogy ha hazamegyek, nem fogom elhinni, hogy itt éltem. Olyan lesz majd visszatekintve, mint egy álom, és a benne szereplő emberek szépen elhalványulnak...

Freunde

A hosszú hétvégén két napot Prágában töltöttünk húsz nemzetközi diákkal. Fél órával az indulás előtt kiderült, hogy rossz állomáson várakozunk és át kell metróznunk a főpályaudvarra. Kicsit aggódtunk, mert a metrójegyünk már lejárt addigra, de reménykedtünk, hogy az egy megállónyi úton nem fognak minket ellenőrizni. Így is történt, végre megtaláltuk a buszt, még negyed óránk volt, kényelmesen pakolgattunk. 

És akkor észrevettem. 

Te jó ég, hol van Wengel, a barátnőm? Mert ott, a csoportban nem volt. Az ember azt gondolná, hogy ha megússza az általános iskolás osztálykirándulásokat, akkor soha többé nem fog elveszni. Valójában utána jönnek csak az igazi veszélyek, mikor a tanítónéni már nem olvas névsort. Gyorsan a főszervező sráccal felhívtuk őt és kiderült, hogy az első állomáson hagytuk el, mert elment kaját venni, de mire visszajött, mi már sehol sem voltunk. (Na, én nekem itt lett volna vége a történetnek, ájultan estem volna össze a pályaudvar márványpadlóján.)

Ő viszont nem esett kétségbe, megkérdezte, honnan indul a busz és elindult, hogy átmetrózzon a főpályaudvarra. Ám az a lejárt jegy bár 22 embert lehet, hogy nem sodort bajba, de Murphy törvényei szerint szegény, elveszett árvát igen: elkapta az ellenőr, még mielőtt felszállt volna. Semmiféle sírósra görbülő száj nem hatotta meg, és addig nem nyugodott, míg ki nem csikart Wengelből 30 eurót. (Ami nem volt rövid idő, mert nem volt nála annyi pénz, és az ellenőr elkísérte őt az ATM-hez, hogy felvegyen  pénzt. Az ellenőrök tényleg mindre képesek! Mindezt 10 perccel a busz indulása előtt.) Mi mindeközben már egymás körmét rágtuk, annyira izgultunk és tüntetőleg nem voltunk hajlandóak felszállni a buszra, ha elveszünk, vesszünk el mind!

Wengel nagy nehezen a harminc eurós jegyével felszállt a metróra, a srácaink elmentek elé, felszedték és... rohantak. Egy perc volt az indulásig. Milyen szerencse, hogy az etiópok a világ leggyorsabb futói! Fél perccel az indulás előtt végre befutottak, mindnyájan tapsoltunk, sikítottunk, Wengel nyakába ugrottunk, a buszvezető meg csak annyit mondott mosolyogva: "Freunde...." 

Freunde. Barátok. Ekkor jöttem rá. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sok időbe telik, míg az ember barátságokat köt. 8 hónapig stresszeltem, hogy egyedül érzem magam és észre sem vettem, hogy szépen lassan csupa olyan ember vesz körül, akiket nagyon szeretek... Barátaim a világ minden tájáról. Tanítottak nekem kameruni tapsolós gyerekjátékot, brazil gesztikulációt, német közmondásokat, kínai számolást, szlovák éneket. És legfőképp azt, hogy az ember az otthonától távol sincs egyedül és hogy segíteni kell a külföldieknek beilleszkedni. Most először vagyok őszintén szomorú, amiért itt kell őket hagynom és hogy nem fogok már csütörtök esténként az IST-be járni. Igazi barátok lettünk, olyanok, akik az egy elveszettet is megkeresik. Ki tudja, jövő tavasszal talán Budapest lesz az úti céljuk? 

Tölgyfa és ciprus

"Együtt születettek és együtt is maradtok mindörökre.
Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják napjaitokat.
Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.
De együttlétetekben legyenek távolságok.
És a mennyek szellői táncoljanak kettőtök között.
Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék.
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
Daloljatok, táncoljatok együtt, és vígadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
Adjátok át a szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel.
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól.
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik."

/Khalil Gibran: A Próféta, Édesvíz Kiadó, 1996, 24-27 o./