3...2...1...

Mikor év közben hazautaztam, vagy amikor Patrik jött meglátogatni, az utolsó pár napban úgy éreztem, hogy sosem fog eljönni "A várva várt nagy nap". Várom, várom, aztán mikor reggel felébredek, valaki közli, hogy csak vicc volt, nem is jön Patrik. Annyira irreálisnak tűnt mindig az utazás napja, valahogy sosem gondoltam igazán komolyan, hogy be is fog teljesülni.

A múlthéten Strasbourgban sem filozofáltam túlságosan a hazatérésemen, mert vagy épp elvakított az édességboltok kirakata, vagy pedig teológiai előadásokon próbáltam felfogni, hogy miről is van szó. Bennem volt, hogy ha visszajövök Erlangenbe, akkor épp csak levegőt veszek és már otthon is vagyok, de úgy éreztem, hogy ez a pillanat sosem fog eljönni, ott maradok az Európa Parlament előtt csokoládéba fulladva.

Most pedig mégis itt ülök a szobámban és nem merek elkezdeni pakolni. Ma délben csak ültem és ültem, vártam, hátha helyettem valaki elintéz mindent, mert én magam nem tudtam - és még most sem tudok - hozzákezdeni. Félek, hogy ha bepakolok, akkor kiderül, hogy véget ért az ösztöndíjam. (Vagy ami még rosszabb: hogy nem férek be a bőröndjeimbe...) Állandóan azzal jönnek nekem, hogy élvezzem ki az utolsó napokat, meg írjam le, hogy mi volt jó és mi volt rossz, de egyszerűen n.e.m.t.u.d.o.m!! Nem tudom! Annyira izgatott és összezavarodott vagyok, hogy még a bőröndbe sem tudok bepakolni, nemhogy még összegezzek!

Mindenki megállít a folyosón, meg e-maileket írnak, hogy örülnek, hogy megismertek, hiányozni fogok, én meg nem értem, hogy miről beszélnek, mikor a vasárnap úgysem jön el soha! Csak viccelnek, ugye?

Miközben semmire sem vágyom jobban, minthogy végre otthon legyek, de nem tudok elbúcsúzni. Érti ezt valaki? 3 nap. Ennyi maradt. Nem lehetne valahogy ezt a részt kihagyni?

Kis visszatekintésnek, hogy hogy éltem meg a "három nap" lélektanát tíz hónapja: így.