Mély filozófia

Egy teljesen átlagos vasárnap reggeli csevely nálunk:

HSzP: "Ha ne adj Isten, mégis úgy adódik, hogy van reinkarnáció, és te egy gyönyörű nőstényoroszlánként születsz újjá, én pedig piócaként, akkor találjunk ki valami egyezményes jelet, amiről majd tudni fogod, hogy az a pióca én vagyok és ne egyél meg. Csak az a jel ne integetés legyen, mert piócaként nem lesz kezem. Mondjuk agyam sem."

KBL: "Még jó, hogy nincs is reinkarnáció"

Amit szeretnél, hogy veled tegyenek...

Vajon mit jelent a kegyelem köznapi értelemben? Mármint teológiailag elég sok jelentésárnyalata van, legtöbbet meg sem tudjuk fogalmazni, mégis nyúlósra rágtuk az összes prédikációban, hogy az emberek már fel sem figyelnek rá, úgy siklik át a fülükön, mint az aznapi bevásárlólista. Szeretném, ha a kegyelem szó tapasztalattá válna. Nekem ma azzá vált. Egy muffinban. 

A kegyelem ma számomra az aranyszabály meg nem valósulása ellenére is létrejövő kedvességet jelentette. Hú, ez bonyolult. Szóval az aranyszabály így szól: 

"Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták." /Mt 7,12/ 

De mi történik akkor, ha szerencsétlen nyomorult mivoltodból kifolyólag nem viselkedsz úgy másokkal, ahogyan szeretnéd, hogy veled viselkedjenek? Hát persze, hogy őket kezded el hibáztatni! Velem senki nem kedves, engem mindenki csak kihasznál, irántam senki nem érdeklődik, ő egy hülye, vele nem beszélek, őt szeretem, de azért annyira nem, hogy meghallgassam a végeláthatatlan mondandóját. 

Elvárod, hogy veled mindenki kedves legyen, de az, hogy te tartózkodó, előítéletes és pletykás vagy velük szemben, már csak az apró betűs részben szerepel, azt meg ugye senki nem olvassa el.

Van egy lány a koleszban, akitől a víz kivert. Most nehezen tudok róla negatívan megnyilatkozni, de elmondom hogyan láttam máig: egy tank és egy boszorkány keverékének. (Hmm, ezt most elképzeltem.) Csapkod, a folyosó egyik végéből ordít a másik végébe, idegesítően affektál és úgy éreztem, hogy elektromos kisülések vannak köztünk az unszimpátiától. A jelenlétében megszólalni sem mertem. (Jaj, már én unom ezt az állandó sémát. Ennyit a változatos, kreatív írásról!)  Mindenesetre tegnap a konyhában muffint sütött, engem pedig lenyűgözött a sok rózsaszín cupcake-könyv, ami az asztalon hevert. Ettől elfelejtettem, hogy bátortalan vagyok és szóba elegyedtem vele a sütés rejtelmeiről. Abszolút jolly joker téma. De miután a csevegés kifulladt, leléptem, ma új nap kelt fel és a Föld még mindig forog. Este kopogó szemmel nyitom ki a hűtőt, és akkor ott volt ő, a hűtőfakkomban. Egy tökéletes, Hello Kitty-s kapszliban díszelgő, rózsaszín gyöngyökkel megszórt cupcake. Ott várt. Ő, a testet öltött kegyelem. Mert míg én ellenséges voltam, ez a lány kedvelt, míg én nem adtam neki abból, amire magam is vágynék, ő megtette helyettem is. Életemben ilyen finom sütit nem ettem. Meghatódottság és szégyen íze volt. 

Előhúsvéti örömök

Tegnap annyit sírtam, hogy az arcom teljesen kiszáradt, óránként kell krémezni. Ma viszont erre a tavaly májusi üzenetre bukkantam:

"Drága Barbi! Hiszek Istenben, örök életem van, lelkésznek készülök és van egy fantasztikus barátnőm! Mi kell ennél több??!!"

Hát én is hiszek Istenben, örök életem van, lelkésznek készülök és van egy fantasztikus barátom. Nem is kell nekem ennél több!

Alternatív böjt

Egy év külföldön, távol a jól bevált védőpajzsaidtól rávilágít az eddig nem ismert oldalaidra. Olyan önismeret, amely kipárnázott kis világodban, megszokott körülmények között nem alakul ki. Most biztos azt gondoljátok, hogy el vagyok ájulva a kitartásomtól, meg hogy a jég hátán is megélek... Nem, mert ez nem újdonság. (hahh...) Valóban sok, eddig fel nem fedezett tulajdonságommal szembesültem... de nem mindnek örülök.

Régebben, míg otthon voltam, tudatosan vagy tudat alatt, ki tudja, mindig lenéztem az alamuszi embereket. (Gyertek, kövezzetek!) Nem értettem, hogy mit kell szégyenlősködni, meg halkan beszélni, mitől félnek, a farkastól? Órán azon kellett igyekeznem, hogy visszafogjam magam és ne adjak folyton folyvást hangot a véleményemnek. 

Most meg?! Magamra sem ismerek. PR órán hiába tudtam minden kérdésre a választ, (naná, hát ezzel foglalkozom most...) mégsem mertem megszólalni, mert a tanár egy szivárványszínű ingben pompázó agresszor, aki ha rád néz, beléd fagy a... levegő. A bemutatkozásnál legalább háromszor csuklott el a hangom és mikor a végén a remegő lábaim mégis odavonszoltak hozzá, akkor a nyelvem kétrét vált és totál összegabalyodott. A manusz olyan szemekkel nézett rám, mintha épp fejtegetné, vajon a kisegítő osztályból küldtek-e hospitálni. (Pedig milyen nagy reményeim voltak, hogy majd segít a diplomamunkában...)

És ez nem csak szigorú tekintetű szóvivő-tanárok esetében fordul elő. A koleszban, ha egyik-másik némettel hoz össze a sors, úgy elpirulok, mint egy iskoláslány. Na nem a szerelemtől, azt gondolhatjátok. Bestresszelek tőlük. Háh, ezt még leírni is elképesztő. Én. Félek. Másoktól. Szégyenlős vagyok, visszahúzódó és néha simán úgy végig tudok ülni egy beszélgetést, hogy egy szót is szólnék. Mondjuk senki nem is szokta hiányolni. De épp ez az. Sosem fogják megtudni, hogy milyen vagyok igazán, nem rendkívüli körülmények között. És annak idején én is lemondtam sok ember megismeréséről, csak mert introvertáltak voltak. Pedig ki tudja, lehet, hogy jófejek, csak nem derül ki róluk... 

Minden tiszteletem a tiétek, kedves visszahúzódó embertársaim! 

Azon gondolkodtam, hogy böjtben mért olyan jelentéktelen dolgokról mondunk le, mint a cukor meg a hús. Persze, nagyon egészséges, de mennyiben viszi előre a lelki fejlődésünket? Én is böjtöltem cukorral, de maximum karcsúbb lettem, nem érettebb. Mi lenne, ha egyszer úgy böjtölnénk, hogy tényleg arról mondanánk le, ami elválaszt Krisztustól? Például a félelmeinkről. 6 hétig mindent gondolkodás és hezitálás nélkül megtenni, amitől félünk. Nem gyártani rémtörténeteket előre. Nem félni, hogy mások mit gondolnak rólunk. Elfelejteni azt a baromságot, hogy nem vagyunk olyan szuper emberek, mint a többiek. 

Számomra ez lenne az igazi böjt. A parát hagyni ott, nem a főtt sonkát. 

Véghajrá

Reggel épp a vonatra várakoztunk a szüleimmel, és én - ezen a járaton már tapasztalt utazóként - rezignáltan vártam a végrehajtást. A peronon egy korombeli fiú és lány csókolóztak, ebben egészen addig semmi látványosság nincs, míg fel nem tűnnek a nyelvek is, de én tudtam, hogy ez a szerelmeskedés nem csak afféle reggeli rutin: itt valakinek menni kell. A vonat elindult, bármiféle meghatódottság nélkül hagytam hátra ismét mindent, amikor is figyelmes lettem a srégen velem szemben ülő lányra. Most több látszott belőle, mint előbb, amikor még bele volt szédülve a fiújába: konkrétan zokogott. Annyira kétségbeesettnek tűnt, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, hogy odamegyek és megvigasztalom, de leültek hozzá és kiderült, hogy nem is magyar. (Ettől persze még sírhat.) Majd a szipogásán szánakozva azon gondolkodtam: MIÉRT választjuk oly sokan az önkínzás leghatékonyabb módját, a távkapcsolatot? És ha nem is választjuk, csak így hozza a sors, miért nem teszünk valamit ellene, bontjuk föl a szerződést, ösztöndíjat, költözünk el, bármit, csak ne ezt??!!

Alapból hülye kérdések, tudom, meg sem lehet általánosságban válaszolni. Ki tudja, hogy a masszívan bömbölő lány a vonaton miért és kire vár? Akkor hagyjuk is szegényt, van elég baja, megpróbálom szubjektívan megközelíteni. 12 hónap. Ennyit töltöttem szkájpolással, folyamatos várakozással, 7 "utolsó nappal" és búcsúzással, állandó hiányérzettel és olyan űrrel, amit semmilyen (!) élmény nem töltött be. Ennyi idő alatt mindezt megszoktam, és természetes lett, hogy bármit csinálok, közben mindig permanensen várok. (Vajon mit fogok várni, ha végre hazamegyek? A karácsonyt?) Persze sírdogáltam sokszor, kezdetben agresszívabban, aztán egyre beletörődőbben... De soha nem borultam ki úgy igazán, egyrészt, mert azt sem tudtam, hogy kell, másrészt, mert mindig éreztem, hogy ez valami sorszerű dolog, nem én akartam így, hanem ennek most már így kell lennie. Vártam szorgosan, nem kérdeztem, hanem tudtam, hogy ki kell bírni és kész.

De szombat este fáradtan és betegen végre kitört belőlem 12 hónapnyi elfojtott szomorúság, bőgtem, mint a szopós bárány és feltettem végre a kérdést: MIÉRT kell állandóan búcsúzkodni és várakozni? Miért nem lehetünk végre együtt? A szája fölötti anyajegyét jobban szeretem a világ összes városánál, utazhatnék a világ végére, akkor sem lenne jobb. 

Gyűlöltem az egész vonatutat és az előttem álló hónapokat, hogy meghosszabbítják az amúgy is soha véget nem érőnek tűnő időszakot. De megérkeztem, itt is vártak rám és a szobámba lépve otthonos illat csapott meg. Magamat is megleptem, mert tulajdonképpen mégis boldog voltam, hogy újra Erlangenben lehetek.

Talán eljön az idő, amikor jó szívvel tudom belátni a külön töltött időszak hasznát. Most még erre is csak várok...