Reggel épp a vonatra várakoztunk a szüleimmel, és én - ezen a járaton már tapasztalt utazóként - rezignáltan vártam a végrehajtást. A peronon egy korombeli fiú és lány csókolóztak, ebben egészen addig semmi látványosság nincs, míg fel nem tűnnek a nyelvek is, de én tudtam, hogy ez a szerelmeskedés nem csak afféle reggeli rutin: itt valakinek menni kell. A vonat elindult, bármiféle meghatódottság nélkül hagytam hátra ismét mindent, amikor is figyelmes lettem a srégen velem szemben ülő lányra. Most több látszott belőle, mint előbb, amikor még bele volt szédülve a fiújába: konkrétan zokogott. Annyira kétségbeesettnek tűnt, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, hogy odamegyek és megvigasztalom, de leültek hozzá és kiderült, hogy nem is magyar. (Ettől persze még sírhat.) Majd a szipogásán szánakozva azon gondolkodtam: MIÉRT választjuk oly sokan az önkínzás leghatékonyabb módját, a távkapcsolatot? És ha nem is választjuk, csak így hozza a sors, miért nem teszünk valamit ellene, bontjuk föl a szerződést, ösztöndíjat, költözünk el, bármit, csak ne ezt??!!
Alapból hülye kérdések, tudom, meg sem lehet általánosságban válaszolni. Ki tudja, hogy a masszívan bömbölő lány a vonaton miért és kire vár? Akkor hagyjuk is szegényt, van elég baja, megpróbálom szubjektívan megközelíteni. 12 hónap. Ennyit töltöttem szkájpolással, folyamatos várakozással, 7 "utolsó nappal" és búcsúzással, állandó hiányérzettel és olyan űrrel, amit semmilyen (!) élmény nem töltött be. Ennyi idő alatt mindezt megszoktam, és természetes lett, hogy bármit csinálok, közben mindig permanensen várok. (Vajon mit fogok várni, ha végre hazamegyek? A karácsonyt?) Persze sírdogáltam sokszor, kezdetben agresszívabban, aztán egyre beletörődőbben... De soha nem borultam ki úgy igazán, egyrészt, mert azt sem tudtam, hogy kell, másrészt, mert mindig éreztem, hogy ez valami sorszerű dolog, nem én akartam így, hanem ennek most már így kell lennie. Vártam szorgosan, nem kérdeztem, hanem tudtam, hogy ki kell bírni és kész.
De szombat este fáradtan és betegen végre kitört belőlem 12 hónapnyi elfojtott szomorúság, bőgtem, mint a szopós bárány és feltettem végre a kérdést: MIÉRT kell állandóan búcsúzkodni és várakozni? Miért nem lehetünk végre együtt? A szája fölötti anyajegyét jobban szeretem a világ összes városánál, utazhatnék a világ végére, akkor sem lenne jobb.
Gyűlöltem az egész vonatutat és az előttem álló hónapokat, hogy meghosszabbítják az amúgy is soha véget nem érőnek tűnő időszakot. De megérkeztem, itt is vártak rám és a szobámba lépve otthonos illat csapott meg. Magamat is megleptem, mert tulajdonképpen mégis boldog voltam, hogy újra Erlangenben lehetek.
Talán eljön az idő, amikor jó szívvel tudom belátni a külön töltött időszak hasznát. Most még erre is csak várok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése