Predigt Slam

Mostanában a templomba jártam felhúzni magam. Nem egy gyülekezetbe járok, hanem mindig máshova, de egy hónapja minden vasárnap úgy léptem ki a nagy faajtón, hogy ideges és frusztrált voltam. Csalódás csalódás hátán. Az egyik istentisztelet kétórás volt, azt hittem belehalok az unalomba, a másikon a lelkész úgy beszélt, mintha a telefonkönyvből olvasná fel a neveket ábécé sorrendben. A harmadik szintén kétórás volt, de ott egy órát csak a hirdetések tettek ki, a gyülekezet minden kiskutyája-kiscicája egyenként számolt be a konfirmációs motivációjáról. Őszintén szólva én nem mertem a lelkészeket, vagy a gyülekezeteket hibáztatni, de sejtettem, hogy valami nincs rendjén. Azt gondoltam, hogy bennem van a hiba, mert elvakított a felgyorsult huszonegyedik század és irreverzibilis szekularizációt szenvedtem, többé most már sosem tudom felvenni az istentiszteletek fonalát. Ki tudja... Négy-öt ilyen alkalom után odáig fajult a dolog, hogy végső felindulásomban arra gondoltam, az az egy szerencséje van az egyháznak, hogy lelkész akarok lenni, mert különben végleg elbúcsúznánk egymástól. 

Csak nem hagyott nyugodni a dolog, hogy hogyan lehet az, hogy semelyik istentiszteleten nem érzem azt, hogy a Léleknek csak egy apró fuvallatocskája is ott lenne a templomban... 

(Kivételt képez Martin Nicol pünkösdi prédikációja. Az egy igazi orkánt szabadított ránk.) 

Nem érzem otthon magam, nem gazdagodom általa. Nem mintha én egy nagy retorikai "halljakend" lennék, de némelyik lelkészen úgy szeretném látni, hogy őt is érdekli, amit mond! És hogy tényleg választ akar adni a kérdéseinkre, nem csak elvégzi a kötelességét. 

Lényeg a lényeg: el voltam keseredve nagyon, mert mindkét opció rossznak tűnt: vagy én vagyok alkalmatlan a templomba járásra, vagy az istentiszteletek nagy többsége alkalmatlan a mai emberek számára.

(Persze ez némileg így sarkos.) 

Tegnap este azonban a teológusok Predigt Slam-et szerveztek az udvaron. Tudod mi az a Poetry Slam? Na, ez ugyanaz, csak prédikációban. Négy teológus srác állt ki egy mikrofonnal a kezében, és az általuk választott igékről, illetve témákról egy spontán prédikációt toltak. Volt egy kis vázlatuk, de teljesen szabadon beszéltek. Komolyan mondom, hogy ennyire megérintő és ilyen mély gondolatokat még sosem hallottam ilyen egyszerű szavakkal elmondva. Megértettem, nem kalandozott el a figyelmem, fellelkesített. Nem ez lenne a cél? Hogy Isten igéje el is jusson a hallgatókhoz, ne csak lenyomjunk valamit a torkukon, ami nem is érdekli őket? 

A két legjobbnak értékelt versenyző a végén úgy mérkőzött meg egymással, hogy a közönség jelölt ki nekik egy témát, amiről minimális felkészülési idő után, teljesen spontán kellett prédikálniuk. Bekiabáltak mindenféle jó kis szaftos egyházi közhelyet, míg végül a "szakáll", mint téma nyert. Komolyan mondom, zseniális volt. Az egyikőjük úgy ragadta meg, hogy a szakáll régen az időjárás ellen nyújtott védelmet, de ahhoz, hogy betölthesse védőfunkcióját hosszasan növeszteni, ápolni kell. Nem olyan, mint egy mentőmellény, hogy veszély esetén csak fölkapod 'oszt kész. Akárcsak a hit. Mert sokan mondják, hogy "ó, majd ha idős leszek, hinni fogok, majd a halálom előtt megbánom a  bűneimet, de most még party az élet", de a hitet gyakorolni is kell, nem lehet csak úgy felkapni, mikor épp süllyed a hajónk. 

A másik srác pedig arról beszélt, hogy a szakállat hiába vágod le, mindig újból visszanő. Akárcsak a Jézussal való kapcsolat. Sok szemétséget elkövetünk, amivel megnyirbáljuk ezt a köteléket, de Jézus mindig visszafogad bennünket és újrakezdhetjük. Felhozott példákat a Bibliából és itt jött a legnagyobb aranyköpés: "Amikor Júdás odament Jézushoz, hogy elárulja, akkor Jézus első szava az volt hozzá, hogy barátom. Jézus Júdást is visszafogadta, pedig ő aztán a seggfej-gálán tényleg az első sorban ült!"

Nyilván ez nem szószékre alkalmas prédikáció fajta, hanem fiataloknak az udvarra. De attól még van legitimitása. Mert arról szól, hogy valaki tud-e úgy beszélni a Istenről, Jézusról, a hitéről, hogy abból valami át is menjen a célközönségnek, hogy ők is kapjanak belőle valamit és végre úgy távozzanak, hogy megerősödtek, nem pedig úgy, hogy a falra másznak. 

Ezekből a srácokból szuper missziós lelkész lesz. Belőlem meg nem tudom mi lesz, én csak egy olyan gyülekezetet szeretnék, ahol az emberek úgy érzik magukat, mint én tegnap este. 

Vihar előtti csend

Patrik egyszer azt mondta, hogy a csend is nagyon fontos eleme egy zenei darabnak. Az én életem jelenleg Richard Strauss Alpesi szimfóniájára hasonlít, (úúú, apám, ne mondj semmit, tudom, nagyon megalázó lehet ez most neked...) amiben még ilyen acél lemezzel a mennydörgést is imitálják. Az elmúlt két hónapban állandóan jöttem-mentem, Prágában feküdtem le és Berlinben ébredtem fel, alig töltöttem itthon hétvégét, vagy ha mégis, akkor jöttek látogatók... Nagybőgőtől kezdve a dobig minden hangszert megszólaltattam az én "kora nyári szimfóniámban". De ahhoz, hogy szépen szóljon, kell bele még egy csipetnyi csend. 

Isten mindent eltervezett hozzá, hogy ne nagyon tudjak sajtkukackodni. Hideg lett, rossz idő, megbetegedtem, leadtam a dolgozatomat és az óráim felének is vége már. Semmi más dolgom nincs, mint szépen kiértékelni magamban az itt töltött egy évet, olvasgatni és mindentől szépen elbúcsúzni. Meg mondjuk még hatszáz könyvet beszkennelni.

Gimnazista koromban a nyárelőkön mindig elterveztem, hogy a vakáción egy-egy napon semmi mást nem fogok csinálni, csak egész nap olvasni... Harry Potter, milyen jó lesz, fú! Délelőtt kiültem a kertbe, kezemben a könyvvel... és délben már annyira untam, alig vártam, hogy mehessek valami táborba, vagy legalább a boltba kenyérért. 

Na, hát most is így van. Igazi ál-introvertált vagyok. Mint a fűnyírónk, amit csak bekapcsolni lehet, kikapcsolni nem. A rengeteg utazás és élmény lendülete még nagyban bennem van, hogy kezdjek el most csak úgy simán filmet nézni?!

Úgy szeretnék nyugodtan reflektálni, összeszedni a gondolataimat és méltató körmondatokat megfogalmazni az ittlétemről. De lehet, hogy nem fog sikerülni, mert én olyan lány vagyok, aki alatt "felgyullad a gyöp". (És aki most azt gondolja, hogy nem lehet "de"-vel mondatot kezdeni, téved, ez egy nyelvi babona.) 

Alkalmi kapcsolatok

Mennyire rárakódott erre a kifejezésre az "egyéjszakás kalanddal" való azonosítás! Pedig valójában egy ösztöndíjas év 99%-ban alkalmi kapcsolatokból áll, de nem a huncut értelemben. Ez alatt azt értem, hogy az itt kötött barátságok nagy része az átmenetiség romantikájával van átitatva. Érezzük, hogy hazamegyünk, aztán majd legfeljebb facebookon értesülünk róla, hogy a másik megházasodott, ha addig le nem töröljük egymást. Ezek az alkalmi kapcsolatok 10 hónapig tartanak, ami legalább elég idő arra, hogy megismerjük a másikat és minőségi időt töltsünk együtt. De mi van azzal az igazságtalan dögséggel, hogy némelyekből egy-két szemináriumnyi idő jut nekünk? 

Berlinben töltöttem négy napot a többi ösztöndíjassal. A harmadik napra észrevettük, milyen szuper emberekkel vagyunk körülvéve, majd másnap hazautaztunk. Az egyik magyar barátnőmmel a kezdő szemináriumon, Wittenbergben találkoztunk utoljára, kilenc hónappal ezelőtt! Kilenc! Az alatt már gyerekünk is születhetett volna! A szerencsésekkel legalább még egy hetet együtt töltöttünk Genfben, de valljuk be, hogy még ez a két alkalom sem halad meg összesen másfél hétnél többet. Van, akivel most találkoztam először, majd a búcsúzásnál azon siránkoztunk, hogy mennyire igazságtalan, hogy négy nap volt minden kapcsolat közöttünk. 

Az egy év alatt x+1-szer elképzeltem, milyen fantasztikus lesz majd újra hazatérni. De most, hogy a végidőket élem itt, kezdek tőle nagyon félni. Félek, hogy ha hazamegyek, nem fogom elhinni, hogy itt éltem. Olyan lesz majd visszatekintve, mint egy álom, és a benne szereplő emberek szépen elhalványulnak...