A zuhanyozás nagyon fontos szerepet tölt be az életemben. Mikor kicsi voltam, - de már tudtam egyedül fürdeni - , minden alkalommal, mikor beléptem a zuhany alá, átgondoltam, hogy van-e valami gondom. Ha volt, akkor kicsit elszomorodtam, de ha nem volt, akkor nagyon boldogan mosakodtam, tudván, hogy az égvilágon semmi nem fájdítja a fejem. Utólag azért visszanézném, hogy milyen gondjaim voltak akkor. A maguk nemében biztos nagyon súlyosak.
Aztán mikor a BGF-et otthagytam, az utolsó nagy csatát a zuhany alatt vívtam meg, tisztán emlékszem, hogy azt gondoltam tusfürdőzés közben, hogy ha erre az útra rálépek, akkor nincs más hátra, mint előre. Milyen igazam volt! Inspiratív dolog ez a vezetékes víz...
Következő emlékképem, hogy január-február környékén a fürdőszobában előre vetítettem, hogy április 1-jén a zuhany alatt tudni fogom: ez az utolsó estém, holnap három hónap után ismét találkozhatok a fiúmmal. És április elsejének estéjén zuhanyozás közben valóban erre gondoltam... borzasztó boldogan.
Ez még egyszer megtörtént májusban, mielőtt Patrik hazajött, és mikor legalább 3 órát készülődtem a fürdőben, szóval volt időm gondolkodni és izgulni.
Végül pedig tegnap, hajmosás közben... elfogott az ismerős érzés, ami minden "utolsó este": holnap. Letelt a kiszabott idő. Nem kell tovább várni, holnap végre ismét láthatom. És bár tudom, hogy még x+1 utolsó estét kell majd megélnem, amikor izgatottan samponozom a hajam, és egész éjjel nem bírok aludni, mert azt hiszem, hogy már reggel van. Ezt a romantikát nem cserélném el senkivel, mert ezt csak az ismerheti, aki heteket, hónapokat vár a szerelmére. Nálunk örök advent van.