A két gombóc fagyi problematikája

"Ne gondolja tehát az ilyen, hogy bármit is kaphat az Úrtól, a kétlelkű és minden útján állhatatlan ember." (Jak 1,7-8)

Kifejlesztettem egy elméletet, amit egy két gombócos fagyiról neveztem el. Belépsz a cukrászdába, hogy vegyél két gombóc fagyit. Megvan az érzés? Csak kettőt, mert többre nincs pénzed, az anyukád nem enged hármat, vagy mert randizol, és egyszerűen nincs pofád többre meghívatni magad. Tehát választanod kell két ízt. Hmmm... hárman vannak versenyben: Bailey's, Nutella és levendulás étcsoki. (Nyugodtan helyettesítsd be a saját kedvenceid.) De melyik kettőt? Most hagyjam ott a Bailey's-t? Azt tuti nem... vagy a Nutellát? Esélytelen, a levendula meg annyira különleges, hogy mindenképp meg kell kóstolni. Akármelyiket választod, egyet BIZTOS, hogy sajnálni fogsz, és amíg az utolsó tölcsérfoszlányt le nem nyeled, TUTI, hogy azon fogsz siránkozni, hogy inkább azt a másikat kellett volna választani.

Feldmár András az én esetlen dilettanizmusomat mellőzve fogalmazza ezt meg:

"Néha hihetetlenül nehéz a végtelen lehetőségből egy aktuálisat választani - így aztán sokan inkább nem csinálnak semmit, csak ülnek, tolluk a papíron, és nem tudnak írni. Mert ha egy dolgot írok, akkor millió más dolgot nem fogok írni. (...) Ez rettenetes. Az orosz származású angol filozófus, Isaiah Berlin szerint folyton választásra vagyunk ítélve, és minden egyes választásunk pótolhatatlan veszteségeket okozhat. Ha ez igaz, akkor hogyan tudnánk bármit is választani? Hiszen nem az megy ritkaságszámba, aki görcsös lesz, mert nem tudja mit válasszon, hanem az, aki simán tud választani, és egy keresztúthoz érkezve gondolkodás nélkül elindul az egyik irányba. Nem áll meg itt, és nem tölt el hónapokat azzal, hogy kitalálja merre menjen. Bátor ember." (Feldmár A.: Szabadíts meg a Gonosztól!, 28. o.)

Tegnap egész nap ezen a fenti igén gondolkodtam. Kétlelkűek vagyunk. Nem tudjuk a lelkünket egy dologra feltenni, egy irányba hangolni, mert mindig ott motoszkál a fejünkben, hogy a másik irány jobb lett volna. Mindig van egy B-tervünk, amit a biztonság kedvéért magunkkal hurcolunk, ha nem jön be az A. De így nem hogy nagyobb biztonságban lennék, sokkal bizonytalanabbak leszünk, mert mi lenne ha..? Mindig nyitva hagyunk egy kiskaput, hogy menekülni tudjunk, ha ez az út nem jött be. De az a kiskapu mindig sokkal csábítóbb lesz, mint az út, amin járunk. A csinos Rozi/jóképű Józsi a közértből biztos hogy sokkal jobb nő/fickó, mint a mi feleségünk/férjünk. Ez biztos. De vajon van olyan opció a házasságunkon, hogy vész esetén lehet egy másikat pörgetni? Ez nem biztos. Nem állítom, hogy némely esetben ne lehetne kilépni a kiskapun egy másik útra, de olyan sokszor túl könnyen tesszük ezt. A kiskaput nem vészkijáratnak, hanem átjárónak használjuk. Kicsit itt is sétálunk, kicsit ott is. De az semmire nem számíthat, aki minden útján állhatatlan. Vagyis egyik úton sem tud határozottan, szilárdan megállni. És én ezt az igét nem úgy értelmezem, hogy ha egyik úton sem tudunk megállni, akkor majd Isten leinteget a mennyből, hogy "nono, nagyon kacskaringózol", hanem úgy hogy Isten csak azt áldja meg, aki kitartó. Ez már-már közhely, de így van. Ha választani lehetne a globális problémák orvoslása között, én biztos hogy a bizonytalanságot választanám. Ha az emberek csak egy kicsit lennének határozottabbak, és egyel többször állnának ki valami számukra fontos mellett, már többre mennénk. Olyan jó hallani, mikor valaki azt mondja, hogy EZ a tervem, EZT akarom megvalósítani, foggal-körömmel rajta leszek az ügyön. És nem csak, "Hát, még nem tudom... még nem döntöttem, majd ha úgy alakul... lehet, hogy később kitalálom, hogy másképp szeretném..." Persze, az ember legyen rugalmas, mert változhatnak tényezők, de fontos, hogy a cél akkor is világos legyen és ne tökörésszünk. És ezt magamnak is mondom. 

Én soha nem tartottam magam kitartónak. Abbahagytam a lovaglást, a zenetanulást, mindent akkor, mikor már kezdett komolyra fordulni. De ezekről soha nem gondoltam, hogy valami céljuk is lenne az életemben. Viszont eddig kétszer kellett teljesen határozottan döntenem, ahol esély sem volt se kiskapukra, se visszafordulásra. Mind a kétszer éreztem, hogy Isten akarja, hogy így döntsek. Ez egyszerűen intuíció. És az biztos, hogy pótolhatatlan veszteségeket szereztem, de mindkét esetben tudtam, hogy EZÉRT megéri minden mást nem választani. Ez a két választás - bár életem legnehezebb - de legfantasztikusabb érzése is volt, mert amikor az ember dönt, akkor érzi igazán, hogy szabad. Ezért olyan jó elköteleződni, mert akkor szabad vagy minden másról lemondani. Szerintem ez az igazi szabadság.

(Bocs a miniprédikációért. Kikívánkozott :) )