3...2...1...

Mikor év közben hazautaztam, vagy amikor Patrik jött meglátogatni, az utolsó pár napban úgy éreztem, hogy sosem fog eljönni "A várva várt nagy nap". Várom, várom, aztán mikor reggel felébredek, valaki közli, hogy csak vicc volt, nem is jön Patrik. Annyira irreálisnak tűnt mindig az utazás napja, valahogy sosem gondoltam igazán komolyan, hogy be is fog teljesülni.

A múlthéten Strasbourgban sem filozofáltam túlságosan a hazatérésemen, mert vagy épp elvakított az édességboltok kirakata, vagy pedig teológiai előadásokon próbáltam felfogni, hogy miről is van szó. Bennem volt, hogy ha visszajövök Erlangenbe, akkor épp csak levegőt veszek és már otthon is vagyok, de úgy éreztem, hogy ez a pillanat sosem fog eljönni, ott maradok az Európa Parlament előtt csokoládéba fulladva.

Most pedig mégis itt ülök a szobámban és nem merek elkezdeni pakolni. Ma délben csak ültem és ültem, vártam, hátha helyettem valaki elintéz mindent, mert én magam nem tudtam - és még most sem tudok - hozzákezdeni. Félek, hogy ha bepakolok, akkor kiderül, hogy véget ért az ösztöndíjam. (Vagy ami még rosszabb: hogy nem férek be a bőröndjeimbe...) Állandóan azzal jönnek nekem, hogy élvezzem ki az utolsó napokat, meg írjam le, hogy mi volt jó és mi volt rossz, de egyszerűen n.e.m.t.u.d.o.m!! Nem tudom! Annyira izgatott és összezavarodott vagyok, hogy még a bőröndbe sem tudok bepakolni, nemhogy még összegezzek!

Mindenki megállít a folyosón, meg e-maileket írnak, hogy örülnek, hogy megismertek, hiányozni fogok, én meg nem értem, hogy miről beszélnek, mikor a vasárnap úgysem jön el soha! Csak viccelnek, ugye?

Miközben semmire sem vágyom jobban, minthogy végre otthon legyek, de nem tudok elbúcsúzni. Érti ezt valaki? 3 nap. Ennyi maradt. Nem lehetne valahogy ezt a részt kihagyni?

Kis visszatekintésnek, hogy hogy éltem meg a "három nap" lélektanát tíz hónapja: így.

Lélektakarítás

"Megvan az ideje a megkeresésnek,
és megvan az ideje az elvesztésnek.
Megvan az ideje a megőrzésnek,
és megvan az ideje az eldobásnak." /Préd 3,6/

Mennyire közhely, hogy mindennek megvan a maga ideje, és mégis mennyire nem tudjuk figyelembe venni!

Elveszíteni és eldobni egyáltalán nem könnyű, nagyon ritkán sikerül a megfelelő dologtól a megfelelő időben megválni. A szerelmünket, akiről egyik napról a másikra kiderül, hogy rossz tulajdonságai is vannak, kihajítjuk, se puszi, se pá. Otthon a gardróbban viszont az égig tornyosulnak a régi ruhák, a világért sem válnánk meg tőlük, mert "ki tudja, jó lesz még valamikor, majd a gyerekeidnek..." Hát persze, mert én is olyan gyakran hordom a nagymamám ruháit...

Testvérek annyira összevesznek pénzen, családi félreértéseken, hogy évtizedekig nem beszélnek egymással, túl büszkék ahhoz, hogy megkeressék egymást, de azért a kis porcelánkutyusokat meg a mátraházai emlékérmét őrizgetik a sublóton.

Idős emberek úgy távoznak el ebből a világból, hogy életük utolsó percéig kuporgatnak, mert valahol remélik, ha a földi tárgyaikat megőrzik és még jobban vigyáznak rá, talán az ő életük is megőrizhető lesz. Pedig pont ez lenne az idő, mikor a szétosztás a lelküket is megkönnyítené.

Az elveszítés művészetét tanítani kellene, hogy merjünk eldobni kacatokat, de az igazi értékeinkre vigyázzunk.

Másfél hét múlva hazamegyek. Sosem gondoltam, hogy egy év alatt ennyi mindent össze tudok gyűjteni. Tárgyak, amelyeknek nagyon örültem, mikor megvettem, de sokkal jobban örülök nekik most, mikor szétosztom őket. Annyira megkönnyebbültem ma, ahogy lehúztam a rózsaszín virágos ágyneműmet és felhúztam helyette a fehér kórházit. Mert most, hogy egy kosárban várakoznak az elveszítésre váró tollasütők, ruhák, takaró, köntös, most láttam csak be igazán, hogy tényleg egy fogadóban élünk, ahonnan bármelyik percben továbbállhatunk. A szobám kezd visszakeményedni az érkezésem előtti átlag koliszobára és én ennek úgy örülök! Meg vagyok könnyebbülve, mintha minden egyes kiszortírozott tárgy egy súlyt venne le a lelkemről. Tiszta és könnyű lesz, mire hazaérek. 

Megvan az ideje a megőrzésnek. De nem ma.