Freunde

A hosszú hétvégén két napot Prágában töltöttünk húsz nemzetközi diákkal. Fél órával az indulás előtt kiderült, hogy rossz állomáson várakozunk és át kell metróznunk a főpályaudvarra. Kicsit aggódtunk, mert a metrójegyünk már lejárt addigra, de reménykedtünk, hogy az egy megállónyi úton nem fognak minket ellenőrizni. Így is történt, végre megtaláltuk a buszt, még negyed óránk volt, kényelmesen pakolgattunk. 

És akkor észrevettem. 

Te jó ég, hol van Wengel, a barátnőm? Mert ott, a csoportban nem volt. Az ember azt gondolná, hogy ha megússza az általános iskolás osztálykirándulásokat, akkor soha többé nem fog elveszni. Valójában utána jönnek csak az igazi veszélyek, mikor a tanítónéni már nem olvas névsort. Gyorsan a főszervező sráccal felhívtuk őt és kiderült, hogy az első állomáson hagytuk el, mert elment kaját venni, de mire visszajött, mi már sehol sem voltunk. (Na, én nekem itt lett volna vége a történetnek, ájultan estem volna össze a pályaudvar márványpadlóján.)

Ő viszont nem esett kétségbe, megkérdezte, honnan indul a busz és elindult, hogy átmetrózzon a főpályaudvarra. Ám az a lejárt jegy bár 22 embert lehet, hogy nem sodort bajba, de Murphy törvényei szerint szegény, elveszett árvát igen: elkapta az ellenőr, még mielőtt felszállt volna. Semmiféle sírósra görbülő száj nem hatotta meg, és addig nem nyugodott, míg ki nem csikart Wengelből 30 eurót. (Ami nem volt rövid idő, mert nem volt nála annyi pénz, és az ellenőr elkísérte őt az ATM-hez, hogy felvegyen  pénzt. Az ellenőrök tényleg mindre képesek! Mindezt 10 perccel a busz indulása előtt.) Mi mindeközben már egymás körmét rágtuk, annyira izgultunk és tüntetőleg nem voltunk hajlandóak felszállni a buszra, ha elveszünk, vesszünk el mind!

Wengel nagy nehezen a harminc eurós jegyével felszállt a metróra, a srácaink elmentek elé, felszedték és... rohantak. Egy perc volt az indulásig. Milyen szerencse, hogy az etiópok a világ leggyorsabb futói! Fél perccel az indulás előtt végre befutottak, mindnyájan tapsoltunk, sikítottunk, Wengel nyakába ugrottunk, a buszvezető meg csak annyit mondott mosolyogva: "Freunde...." 

Freunde. Barátok. Ekkor jöttem rá. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sok időbe telik, míg az ember barátságokat köt. 8 hónapig stresszeltem, hogy egyedül érzem magam és észre sem vettem, hogy szépen lassan csupa olyan ember vesz körül, akiket nagyon szeretek... Barátaim a világ minden tájáról. Tanítottak nekem kameruni tapsolós gyerekjátékot, brazil gesztikulációt, német közmondásokat, kínai számolást, szlovák éneket. És legfőképp azt, hogy az ember az otthonától távol sincs egyedül és hogy segíteni kell a külföldieknek beilleszkedni. Most először vagyok őszintén szomorú, amiért itt kell őket hagynom és hogy nem fogok már csütörtök esténként az IST-be járni. Igazi barátok lettünk, olyanok, akik az egy elveszettet is megkeresik. Ki tudja, jövő tavasszal talán Budapest lesz az úti céljuk?