Álom

A nagymamám (?) kísért ki a vonatállomásra, ugyanis ösztöndíjra utaztam egy évre. Az a tudat volt bennem, hogy egy darabig megyek vonattal, aztán pedig átszállok egy nagy óceánjáró hajóra, mert az ösztöndíjam Brazíliába szólt. Már amúgyis tök rossz érzésem volt, hogy ilyen messzire, mondhatni a világ végére kell utaznom, és hogy fogok ott boldogulni, de a vonaton vettem észre, hogy igazából alig pakoltam be valamit. Majdhogynem minden fontos dolgot  otthon hagytam. Volt egy kis listám, rajta a szükséges dolgokkal, de azok közül szinte semmit nem pakoltam be. Megnéztem a prospektust, amit kaptam az ösztöndíjról és mit látok? Hogy nem is Brazíliába szól az ösztöndíjam, hanem valami indonéz kis szigetre. Totál bestresszeltem, hogy te jó ég, hát én nem erre számítottam, azt hittem, hogy Brazíliába megyek?! (Nem mintha nem lenne totál mindegy. Mind a kettő a világ vége...) Nagyon-nagyon féltem, hogy most hogy a viharba fogok visszakeveredni, mikor az két teljesen ellentétes irányban van... És emlékszem, hogy végig azon gondolkodtam, hogy ha most egy évet kell a kínaiaknál - mert hogy azok is úgy néznek ki mint a kínaiak - töltenem, akkor Patrik nem fog engem megvárni.

Azt hiszem agyamra ment az utazgatás.