Egész eddigi életemben olvasás közben arra vártam, hogy minden könyv legyen olyan, mint a Tajtékos napok. Soha nem fogalmazódott meg bennem, de mindig is azt akartam. Ami festészetben Dalí, az az irodalomban Boris Vian. Ennél nagyobb őrültségeket senki nem képes leírni, mégis minden szava valóságos. Még soha nem éltem meg könyvnél ilyen masszív lelki hullámzásokat, hogy az elején olyan vattacukrosan gejl, hogy folyok le a székről, a végén pedig annyira szörnyű és groteszk, hogy legszívesebben kidobnám az ablakon.
"Az autó egy útszéli szálloda előtt fékezett. Ez már a jó országút volt: sima, jól fényképezhető visszfényektől selymesen csillogó, mindkét szélén tökéletesen henger alakú fákkal, üde fűvel, napfénnyel, tehenekkel a mezőn, korhadt sorompókkal, virágpalánkokkal, almákkal az almafákon; kupacokban állt rajta az avar, helyenként hó tarkította a tájat, meg pálmafák meg mimózák és északi fenyők a hotel kertjében, valamint egy rőt hajú, borzas fiú, ki birkákat meg egy részeg kutyát hajtott. Az út egyik oldalán fújt a szél, a másikon nem. Az ember azt választotta, amelyiket óhajtotta. Csak minden második fának volt árnyéka, s csak az egyik árokban brekegtek a békák."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése