Emberek nélkül...

Németországban emberemlékezet óta be van borulva, ezért a kedvem exponenciálisan csökkent napról napra, mígnem ma a totális depresszivitáson megnyugodott. Tipikusan az a helyzet állt elő, amit a lány mond a Volt egy tánc-ban. Mikor egy kisbabánál tízből kilencszer tudni lehet, hogy miért sír, de egy alkalommal nem. És akkor megnyugtatni sem lehet, hanem egyszer csak elmúlik a rossz kedve. Ma egész nap alig vonszoltam magam, és még csak megfejteni se tudtam, miért vagyok ennyire lerottyanva. Mikor délután elaludtam olvasás közben, arra ébredtem, hogy sírni akarok. Minden próbálkozásom a felvidulásra kudarcba fulladt.
Aztán este a blogírásos órámon leszüreteltem a múltkori cikkem gyümölcseit, hiszen egy oldalnyi írással egy egész napot szenvedtem, de most nagyon megdicsértek - noha szerintem csak udvariasságból -, ami már egy kicsit megdobta az endorfin szintemet. Utána pedig átkullogtam a szokásos keddi ESG istentiszteletre. Az úton lehorgasztott fejjel azon gondolkodtam, hogy Istent nem kérhetem arra, hogy vidítson fel, mert ő mégsem egy artista vagy egy humorista, egyszer igazán lehetek tiszta szívemből szomorú. Csakhogy attól, hogy én nem kérem, ő még adhatja. Ez volt az igehirdetés alapigéje:

"Amikor kiáltottam, meghallgattál engem, bátorítottál, lelkembe erőt öntöttél." /Zsolt 138,3/

Elég aktuális. A borzasztó kedves lelkésznő, akivel nagyon csípjük egymást (és nem mellesleg irtó dögös rövid haja van) pedig arról prédikált, hogy Isten többek között azért született meg kisgyerekként, hogy emberként tudjunk vele beszélni. Hogy szemtől szemben mondhassuk el neki, hogy mi bánt. És hogy így, "mint férfi a férfival" lépjünk egymással kapcsolatba. Azta. Erre sosem gondoltam. Így az advent, amikor arra várunk, hogy Istennek "arca legyen", minket bátorít és erőt ad nekünk. Na hát az tuti. Utána úgy felvillanyozódtam, mint akit konnektorba dugtak. És rájöttem, hogy nem is volt annyira ok nélküli az a szomorúság: a közösség hiányzott.