Ma egy egynapos konferencián vettem részt, ahol az Életrevalók című film alapján vizsgáltuk meg, hogy milyen a fogyatékkal élők megítélése a médiában, és a filmekben. Nos, egy nagyon kedves nő, akinek a fia szellemi fogyatékos, a végén a "kérdések" résznél jól felvázolta a lényeget, imígyen:
- Kedves Hölgyeim, - mutatott itt két előadóra - meg kell, hogy mondjam őszintén, én az Önök előadásából semmit nem értettem. És ha elhoztam volna a fiamat, ő sem értette volna. Akkor viszont nem tudom, hogy miért beszélünk a fogyatékkal élőkről, ha nekik fogalmuk sincs, hogy miről van szó?
(Megjegyzem, ennél a két előadásnál én sem értettem sok mindent, remélem ez nem egy szillogizmus.)
De amellett, hogy kissé túl tudományoskodó, és néhol "felolvasom az egészet, és ti végighallgatjátok" jellegű volt az esemény, sok mindenre fény derült. Például egy férfi, aki ugyanannyira nem tudott mozogni, mint az Életrevalók főszereplője, elmondta, hogy egy csomó jelenet egészen egyszerűen nem állna helyt az életben, nem reális. Jó, mondjuk a sportkocsis jelenetnél ez nem is vitás. Szó volt még a sztereotípiákról (a nők mindig vakok, a férfiak meg autisták a filmekben), megnéztünk SZUPER kisfilmeket ebben témában (Gregors größte Erfindung - nézzétek még, csak 10 perc, de én ennyi idő alatt is simán elsírtam volna magam, csak nem akartam az imidzsemet lerombolni), és megismertünk egy csak fogyatékkal élőket foglalkoztató színházat. Nekem, aki hatalmas nehézségekkel küzdök a fogyatékkal élőkkel való kommunikációban, nagyon sokat adott.
De ami végképp elindított a fejlődés útján:
Épp üldögélek egy cukormázas fánkot majszolgatva, mire odaszökken mellém egy hölgy, akinek nem volt egy karja sem. Megkért, hogy hozzak neki is egy fánkot. Mindenféle utánagondolás nélkül elindultam a svédasztal irányába, felmarkoltam a sütit, és visszaslattyogtam. De ahogy odaértem, egyszerűen lefagytam. Mert rájöttem, hogy na jó, itt a fánk, de hogy adom oda neki?! Csak álltam, álltam, mire a nagyon kedves hölgy csak annyit mondott, hogy köszöni szépen, tegyem csak le a földre. Na ettől az amúgyis túlterhelt agyam végképp ledobta az ékszíjat, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy "Tényleg?!" És tényleg. Letettem a földre, és bizony a lábával emelte fel. Én meg az államat kerestem valahol a sarokban. Teljesen logikus volt, hiszen mi mással fogta volna meg, mégis szégyelltem magam, hogy ezen ennyire meglepődöm. Nem tudtam levenni róla a szemem, hogy mennyire ügyesen, és aprólékosan tud a lábfejével minden mozgást elvégezni. Ahogy beszélt, a lábfejével gesztikulált. Egészen elképesztő volt, hogy a lába teljesen átvette a keze szerepét. Csodáltam őt, holott pont hogy semmi csodálatos nem volt benne: egészen hétköznapi ő is, pont úgy, mint én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése