Csend

Erlangenben olyan csend van, hogy beszakítja a dobhártyámat. Eddig se hepajkodtak nagyon a lakosok, de manapság, - főleg hétvégente - köhögni sem merek az utcán, mert félek, hogy feljelentenek csendháborításért. Este, ha lefekszem, a csendtől nem tudok aludni. Otthon legalább a lift szokott egy jóízűt böffenteni mentében, vagy hallom, ahogyan a felső szomszéd belecsobban a fürdőkádba.

Nem élvezem, mert ez itt nem egészséges csönd. Néha jólesik az embernek kimenni az erdőbe sétálni, és hallgatni a nyugalmat. Hát nekem most nem. Elméletben akartam én is, de a lábaim nem indultak el. Egyedül maradtam ebben a steril, hangtalan városban, ezért csak jobban hallom a gondolataimat, de már nem akarok társalkodni velük, és nem akarom, hogy a lelkemre süppedjen a szemlélődő, nyugalmas melankólia, mint valami súlyos bársonytakaró, aminek a széle már most is cirógat. Szangvinikus cselekvőgép vagyok, most meg azt veszem észre, hogy folyamatosan csak merengek, fantáziálok, a fejemben irományok születnek és állandóan valami szorongással küzdök, amitől reggel úgy ébredek, mintha rosszat álmodtam volna. Talán rosszat is álmodom. Azt mondják, Isten a csendben jön. Én viszont nem akarok se csendet, se egyedüllétet, és nem akarok magammal foglalkozni. Nem lehetne, hogy Isten egyszer inkább ordítson?