Ma reggel áhítatot tartottam, azt hiszem ez váltott ki belőlem furcsaságokat. Csak most vettem észre, mennyire mereven álltam ellen mindenféle itteni behatásnak. Követelőző voltam, hatalmas elvárásokkal. Egész estés mozifilmek pörögtek a fejemben, milyennek kellene, hogy legyen ez az ösztöndíj. Duzzogtam, amiért itt minden olyan más, hidegek az emberek, nem érdeklődnek, nem barátságosak, jobb órákat kellett volna felvennem, nem értek semmit, furcsa a rendszer, és különben is, Budapest a király. Közben pedig mindezt hálatelt szívvel palástoltam.
De ma valahogy egyszerre csak nyugalom és hatalmas öröm szabadult fel bennem. Furcsa, hogy ez egyik pillantról a másikra, három és fél hónap után történik. Elengedtem Erlangen minden vélt vagy valós adósságát, és nem követelőzöm tovább. Nem tudom, hogy milyennek kellene lenni egy ösztöndíjnak. Felteszem mindenhol másmilyennek. Ugyanakkor nincs jogom felróni semmit, mert én vagyok a vendég. (Ha meghívnak valahova nem kezded el ócsárolni, hogy koszos a fürdőkád.) Ettől pedig hirtelen tényleg hálás lettem. Mert most már engedem, hogy ez a maradék 6 hónap azt tegyen velem, amit csak akar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése