2013. október 31., csütörtök

Héjjtalanul

Amióta gimiben menő lettem - hahh! -, soha nem voltak problémáim a szociális élettel. Utoljára akkor éreztem magam szégyenlősnek, mikor hetedikben, a karácsonyi bulin nagyon ízlett Lilla muffinja, de nem mertem tőle még egyet kérni, mert olyan arrogáns volt mindig, hogy féltem tőle. Teljesen érthetetlenül, mert épp azon a karácsonyi bulin írt rólam egy kedves versikét. Aztán mégis kértem még egy muffint (bár addigra már elfogyott), és nem sokkal utána már olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja, és ez így van mind a mai napig.

Gimi óta ott vannak az én kis barátnőcskéim, és azóta nem jelentett problémát új emberekkel sem ismerkedni. Sőt, ha közös munkára került a sor, akkor inkább szerettem irányítani, mint csendben meghúzódni. Emiatt a teológián a felvételin be is szóltak, mert a csoportban nem hagytam senkit sem szóhoz jutni. A fiúkkal való ismerkedésben sem voltak soha gátlásaim, nem küzdöttem kisebbségi komplexusokkal és soha nem próbáltam meg az elérhetetlent játszani. Egy szó, mint száz, szangvinikus, introvertált személyiségnek tartottam magam.

Valahogy a német környezet azonban ellenkező hatást váltott ki belőlem. Újra előtört belőlem az általános iskolás Barbi, gonosz módon átvette az irányítást, újra szégyenlős, nehezen ismerkedik és fél a fiúktól. Na jó, azért ne túlozzunk. Tehát, mióta németül kell ismerkednem, szinte már fizikai fájdalmat jelent számomra kezdeményezni. Hosszú percekig kell győzködnöm magam, hogy menjek már át ahhoz a másik lányhoz megkérdezni, nincs-e kedve elmenni valahova. Aztán mikor mégis bekopogok, és nincs otthon, eufórikus örömöt érzek, hogy "háhh, lám én megpróbáltam, de nem volt otthon!" De ez mind csak a németekkel van így, velük érzem azt, hogy ha nem is kimondottan türelmetlenek a külföldiekkel, de különösebben nem is rajonganak értük... Az etióp barátnőmmel kölcsönös meg nem értettségünkben gyengéd szeretettel vezetgetjük egymást, és naponta meggyőzzük a másikat, hogy a németek milyen hidegek. Azt hiszem rólam is ezt gondolhatják, mert sokszor hosszú percek győzködése után sem tudom rávenni magam, hogy én kezdeményezzek. Lehet, hogy a nyelv teszi? Nem is ismerek magamra. Esküszöm szívesebben hívnék el egy fiút randizni, mint hogy lányokkal barátságokat kössek. Bár szerencsére az előbbire már nincs szükségem, utóbbira viszont annál inkább.

4 megjegyzés:

  1. Csak venni kell sört, és megkérdezni, hogy kérnek-e. Instant WIN.

    VálaszTörlés
  2. Ez a férfias megoldás. A nőies, hogy állandóan sütit sütök és etetem őket. Jó módszernek látszik, és a frusztrációmat is levezetem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor mi is elkezdünk elhidegülni tőled, ha ezt így próbálod orvosolni... ;)

      Törlés
  3. Nem mintha a sütijeimet nem szeretnéd. Emlékszem még a pillanatra, mikor evőkanállal kanalaztad a trüffelnek való csokit :)

    VálaszTörlés