Egy év külföldön, távol a jól bevált védőpajzsaidtól rávilágít az eddig nem ismert oldalaidra. Olyan önismeret, amely kipárnázott kis világodban, megszokott körülmények között nem alakul ki. Most biztos azt gondoljátok, hogy el vagyok ájulva a kitartásomtól, meg hogy a jég hátán is megélek... Nem, mert ez nem újdonság. (hahh...) Valóban sok, eddig fel nem fedezett tulajdonságommal szembesültem... de nem mindnek örülök.
Régebben, míg otthon voltam, tudatosan vagy tudat alatt, ki tudja, mindig lenéztem az alamuszi embereket. (Gyertek, kövezzetek!) Nem értettem, hogy mit kell szégyenlősködni, meg halkan beszélni, mitől félnek, a farkastól? Órán azon kellett igyekeznem, hogy visszafogjam magam és ne adjak folyton folyvást hangot a véleményemnek.
Most meg?! Magamra sem ismerek. PR órán hiába tudtam minden kérdésre a választ, (naná, hát ezzel foglalkozom most...) mégsem mertem megszólalni, mert a tanár egy szivárványszínű ingben pompázó agresszor, aki ha rád néz, beléd fagy a... levegő. A bemutatkozásnál legalább háromszor csuklott el a hangom és mikor a végén a remegő lábaim mégis odavonszoltak hozzá, akkor a nyelvem kétrét vált és totál összegabalyodott. A manusz olyan szemekkel nézett rám, mintha épp fejtegetné, vajon a kisegítő osztályból küldtek-e hospitálni. (Pedig milyen nagy reményeim voltak, hogy majd segít a diplomamunkában...)
És ez nem csak szigorú tekintetű szóvivő-tanárok esetében fordul elő. A koleszban, ha egyik-másik némettel hoz össze a sors, úgy elpirulok, mint egy iskoláslány. Na nem a szerelemtől, azt gondolhatjátok. Bestresszelek tőlük. Háh, ezt még leírni is elképesztő. Én. Félek. Másoktól. Szégyenlős vagyok, visszahúzódó és néha simán úgy végig tudok ülni egy beszélgetést, hogy egy szót is szólnék. Mondjuk senki nem is szokta hiányolni. De épp ez az. Sosem fogják megtudni, hogy milyen vagyok igazán, nem rendkívüli körülmények között. És annak idején én is lemondtam sok ember megismeréséről, csak mert introvertáltak voltak. Pedig ki tudja, lehet, hogy jófejek, csak nem derül ki róluk...
Minden tiszteletem a tiétek, kedves visszahúzódó embertársaim!
Azon gondolkodtam, hogy böjtben mért olyan jelentéktelen dolgokról mondunk le, mint a cukor meg a hús. Persze, nagyon egészséges, de mennyiben viszi előre a lelki fejlődésünket? Én is böjtöltem cukorral, de maximum karcsúbb lettem, nem érettebb. Mi lenne, ha egyszer úgy böjtölnénk, hogy tényleg arról mondanánk le, ami elválaszt Krisztustól? Például a félelmeinkről. 6 hétig mindent gondolkodás és hezitálás nélkül megtenni, amitől félünk. Nem gyártani rémtörténeteket előre. Nem félni, hogy mások mit gondolnak rólunk. Elfelejteni azt a baromságot, hogy nem vagyunk olyan szuper emberek, mint a többiek.
Számomra ez lenne az igazi böjt. A parát hagyni ott, nem a főtt sonkát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése